Ki nem mondott szavak terme

2011. augusztus 30., kedd


Ódázgatsz. Mert nem szeretsz konfrontálódni, miközben tudod: néha kell. Majd holnap. Majd ha megcsináltam. Majd ha túl leszünk rajta.
Nem, nem fogyókúráról van szó, nem is életmódváltásról, szakdolgozatról- a beszélgetésről.
Nem teszed fel a kérdést (amire tudod is már a választ): "mi a baj velem?" Mert erre szükséges válaszolnia néha a szeretteidnek. És néha, neked is el kell mondanod, hogy mi a gond a másikkal. Ezek nem sértődések, csak régóta lenyelt észrevételek, aggódások, nemtetszések.
Este, mielőtt lefeküdnél, elhatározod, hogy másnap, most már tutira, szólsz, és leültök. Talán szólsz is, jó, mondja ő, csak éppen mégsem ér oda. A kérdőjelek maradnak, kísérteni. Aztán, egyszer csak, azt veszed észre: már késő. Már nem számít, már értelmetlen róla beszélni, de közben a zavar, ami adódott nem múlt el, csak megszoktad. Mint egy rossz szajha, később persze visszatér, kísérteni.
Magaddal nem tudsz elszámolni, s a ki nem mondott szavak sorban állnak a nyelved hegyén, csak gyűlnek, torlódnak, valahol a gyomortájékon tompa fájás: a veszteség. Már semmi sem lesz olyan mint rég. Miközben persze lényed egy része még reménykedik, hogy minden rendbe jön majd, magától.
Ebben a teremben félhomály van, és por, és szemét, és fehér zaj, a légkör feszült. Megfakult tükrökben látod a régi arcodat, a tizenötévest, a magabízót, vagy éppen bizonytalant, hallod a nevetséges, vagy akár szégyenletes mondatokat, amiket mondtál, a másik talán nem is emlékszik rá, de te nem feledheted. Kiegyenlítetlen számlák, a pénztárgép csak csenget, egyel több vagy kevesebb, mit számít már?!
Egyszer próbáld ki: kezdd el. Csak az első mondatot. Talán ezt: nagyon szeretlek. Vagy ezt: nagyon féltelek.


Tegnap anyukám egy régi nyaklánccal tért haza, a nagyanyámé volt. Az egyik kedvence, fehér, műgyöngy, semmi extra. Bár már több, mint tíz éve, hogy meghalt, még mamaszaga volt.
Nem szerettem igazán.
Zsarnoknak tartottam, veszekedősnek, kiabálósnak. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megbocsássak, hogy látni kezdjek. És rájöjjek: szerettem én, lényem ösztönös felével, azzal, amibe kódolva van a rokonság, kitörölhetetlenül.
És ahogy álltam ott, kezemben a nyaklánccal, szélvész röpített vissza a gyermekkoromba, ott álltam a konyhán, a gáz mellett, az asztalon viaszosvászon, a spájz tele kolbásszal, réz a küszöb, és mindez elmúlt, olyan rég, hogy talán már lényegtelennek is tűnik, de közben meg persze nem az.


Hát ezért.


Poszt helyett képregény

2011. augusztus 15., hétfő

Ha nem veszel ki innen azonnal, bőgni fogok!






Én mondtam...



Mi?? Még negyed óra??!?




Ááááááááááááááááááá!!!!!!

 
manómanna - by Templates para novo blogger