Ecce homo/home-less

Ezernyi léptek koptatta flaszter, rágóguminyomok, szar-és pisaszag. Fél négyzetméter a világ.
A házak falán az ismerős repedések kitartóan nőnek föl, az ég felé- ide még a nap se süt le, úgy, mint azoknak, ott fent… A homályban átderengenek a jólét képei, autók, teli bevásárlószatyrok, lyuk nélküli cipők, melyek színei illenek a táskához. Csak tekintetek nincsenek. A modern emberek már úgy jönnek a világra, hogy nem tudnak lefelé nézni, szemgolyóik csak előre merednek, rohannak, hogy le ne késsenek az életükről. És a szaguk! Az ammóniától elbágyadt orrszőrök zavarodottan fedezik fel az indulat, düh, türelmetlenség szagát. Néha az elhaladó léptek olyan erőszakot hoznak magukkal, hogy össze kell gömbölyödni, hogy észre ne vegyenek, ne lélegezz, ne mozdulj, bántanak!
Néha fiatalok jönnek, a hatalmasak, ők nem öregszenek, ők nem lesznek kiszolgáltatottak sosem, van egy darab műanyaguk, ami pénzt ad nekik, van erő az izmaikban, és ők bántanak, tényleg bántanak, a vér a kutyaszar mellé fröccsen, zaj van, röhögés, szitkok, aztán csend… senki se szól, semmi se mozdul, és vége is. Csend.
Már nem is lehet emlékezni, hogy milyen tapintása van a mosogatószivacsnak, ahogy habzik a meleg vízben, siklik a tányéron---
Újabb nap reggele. Nézz fel, nézd őket, mennek, talán épp egy új munkahelyre, egy új szerelembe, megcsalnak, megcsalatnak, nevetnek, ürítkeznek, kezet mosnak, tiszta asztal lapját simítja kezük, vajon ők is emberek még? Körmük alatt csak a civilizáció kosza, arcuk nem torz, szemüknek fehérje van, kezükben kulcs, ami vezet valahová, vajon ők is meghalnak majd?
Aztán jön egy reggel, AZ a reggel, az üresség középről elkezd haladni az agyba, minden egyes nappal jobban és jobban, a cipőkoppanások már nem számítanak, a szagok megszűnnek, a színek elhalványodnak, a szemgolyó már nem tud felfelé nézni.

Lépj át önmagadon!

L é p j á t r a j t a m.

Röpgyakorlatok sietség ellen

élvezted-e már, hogy levelet kaptál egy fontos valakitől, anélkül, hogy felbontottad volna a borítékot?
meghallgattad-e az esőt?
Amikor szerelmes voltál, hagytál időt a vágyakozás örömének, vagy rögtön be kellett teljesíteni, megcsókolni?
Észreveszed a sokat járt utcán a mindig-szép házat?
tudsz számolni százig?
Hogy milyen a cicabajusz puha simogatása az orrodon, tudod-e?
örültél-e tüsszentésnek?
hülyének nézed azt, aki az utcán egyedül járva mosolyog magában?
Te mosolyogtál már magadban?
hány naplementét néztél végig?

Az életben a legegyszerűbb dolgok a legszebbek: a víz illata, amikor fő a tojás- az is H2O, és mégis…
a friss, ropogós, jó szagú ágynemű- két hét múlva is ágynemű, de mégis más.

kipróbáltad már?
élvezni, hogy élsz, anélkül, hogy történne valami veled?

Úton

Milyen hosszúnak is tűnik az út három óra vonatozás után a metró egyik (majdnem) végállomásától a másik (majdnem) végállomásáig! És persze ilyenkor mindig megszegem az írtalan szabályt: ránézek az emberekre, és akkor sem fordítom el a fejem, ha találkozik a pillantásunk. A mostani föld alatti utazásom a hajak jegyében telt: velem szemben egy nagyon szép lány ült, gyönyörű hajjal. Az az igazi szőke, hosszú, a végénél kunkorodik olyan angyalszerűen, és fényes, világosabb csíkokat szívott bele a nap meg a szél. Ez a lány végig lehunyt szemmel ült, az arcán valami békés derűvel - talán boldogsággal? - kellemes látvány volt.

Aztán az idős nénik: sohasem értettem, hogy miért érzik úgy a nők hatvan felé közeledve, hogy le kell vágatniuk a hajukat rövidre, és bedaueroltatni. Értem én, hogy akinek kevés a haja... de nem mindenkinek az! Szerintem nem nagyon van olyan ember a földön, akinek jól állna, legalábbis ne öregítené a kelleténél sokkal jobban.

Majd a fiatal srácok a trendi (gyűlölöm ezt a szót) frizkóval, arcba fésülve, nem számít, mennyi ragya van a bőrön, a vége kicsit kikunkorodik, de csak annyira, hogy kiemelje az acélpattanást (piercing). Eszembe is juttatták, hogy volt egy hosszúhajú-pasis időszakom, azért az jó volt. Érdekes volt félméteres hajszálat találni a szekrényemben tudván, hogy az nem hozzám, hanem egy férfihez tartozik, de végül (ez is) múló szeszély volt.

Hazaértem végül. Otthon már csak a tükör várt, meg a kunkorok, meg göndörök és csigák a fejemen. Örülök, hogy ilyen a hajam. Gyárilag, szériatartozék volt.

Legyenmáegymanóis

Állatidomár manó:

ő csak állattartóknál lakik, értelemszerűen. Mint minden manó, beszél az állatok nyelvén, és könnyedén ráveszi őket bármire. Ilyenkor esznek bele házikedvenceid a kajádba, abban a töredékmásodpercben, amikor felállsz még egy szelet kenyérért, lökik le a cserepet a polcról, pisilnek bele a cipődbe, ésígytovább. A csínytevésre felbujtás számos módját ismeri, olyanokat is, melyekről az gondoljuk, egy állat ilyenre nem is képes, ez a manó segít, hogy képes legyen. Közben persze arra is ügyel, hogy amikor rajtakapod a cicádat, mondjuk, hogy éppen a frissen mosott és vasalt ruhák tetején terpeszkedik roppant elégedetten, ha megszidod, előveteti vele a tarsolyból a lehető legártatlanabb ó-én-nem-tudtam-hogy-nem-szabad nézést. És, ha ez még nem elég, akkor az én-még-ártatlan-kölyök-vagyok fejet is, amin aztán már tényleg muszáj nevetni, hogy aztán könnyebb szívvel állhass neki összetakarítani a (katasztrófasújtotta) terepet.

______________________________________

Azért is választottam ezt a manót, mert napjaim a cicapisi- várakozásban tellnek. Az egyik macskám már egy ideje beteg, így pisit kéne gyűjteni, ezért a dolog úgy zajlik: reggel felkeléskor cica megitat (csakis a mosogató csapjából csordogáló vízből hajlandó inni), majd röpke, egész lakást átszelő kergetőzés után cica elkap, betuszkol a hordozóba, ajtó rázár, és vár. Ami a nehezebb része. Most pl. édesdeden alszik, és semmi jelét nem mutatja, hogy pisilnie kéne, de ha elege lesz a kis helyen való kuksolással, akkor elkezd nyávogni. Meg nyúlkálni kifele a rácson. Meg háton futni a hordozóba (igen, ő még ilyet is tud!) Majd amikor már nem bírom tovább lelikismeret-furdalással a dolgot, kiengedem. Ez tegnap 5 óra után volt. Ekkor persze rohan a cicaajtó felé (igen, az is van), ki a kertbe, és a virágágyás fölé kuporodik...majd következő nap kezdődik az egész előröl.

A rajz ismét Lackótól van.

Könyvvásár

Azt a megtisztelő feladatot kaptam Krisztától, hogy írjam le a tavalyi kedvenc könyveimet. Tehát az a feladat, hogy a 2008-as éve 5 legjobb könyvét válasszam ki... Ez nekem azért volt nehéz, mert rengeteget olvasok, folyamatosan, mindig, több könyv is van félbehagyva, és nehezen azonosítottam be, hogy melyiket olvastam tavaly, így lehet, hogy becsúszott egy-egy régebbi... de talán mindegy is.

A sorrend nem fontossági, hanem eszembejutási.

1. J.K. Rowling: A halál ereklyéi

Teljesen odavagyok a H.P. sorozatért, és miután elolvastam az utolsó könyvet is, arra gondoltam, hogy ez a nő egyszerűen zseniális. A könyv magába szippant, nem ereszt, nincs benne egyetlen felesleges oldal sem, és a világ, amit Rowling teremtett annyira részletgazdag és hihető, hogy az ember minél többet szeretne belőle. Nincs kedvenc H. P. könyvem, mindegyik nagyon jó, egyszer annyira belefeledkeztem a vonaton az olvasásba, hogy a kallernak meg kellett ráznia a vállamat, mert a többszöri szólongatást nem hallottam meg. Egyetlen bánatom van csupán: a krónikusan nemolvasós Kedvest még nem tudtam rávenni, hogy legalább kezdje el az első kötetet, pedig úgysem tudná letenni...

2, Polcz Alaine: Nem trappolok tovább

Hát, nehéz bármit is mondani Alaine-ről. Az a méltóság, és belső tartás, ami mellett még az esendősége is felvállalható, mert csak nagyobb lesz tőle, számomra példaértékű. A könyv Alaine halálnapolója tulajdonképpen, egy évet- az utolsó évét - foglalja össze a haláláig, amikor is feladta a küzdelmet a rákkal, akivel egész életében harcolt, hol másokért, hol önmagáért. Mindig is foglalkoztatott a halál, a halnivágyók lelkivilága, mert bár én, egy kis szokásos, komolytalan kamaszkori depiöngyis időszakot leszámítva nem akartam meghalni, de mindig is közel éreztem magamhoz ezeket az embereket. A misztikus (vagy Pirituális, ahogy egy nagyon kedves barátom mondja) verzió szerint előző életemben biztos öngyilkos lettem, néha vannak is fura emlékeim arról hogy, kiugrom valami nagyon magas helyről- rettenetes tériszonyom is van... A másik, földhözragadtabb verzió szerint a telefonos lelkisegély-szolgálatban eltöltött 5 évem segített hozzá ehhez a kissé bizarr megértéshez. Talán mindegy is. Szóval ez a könyv arra tanít, hogy hogyan lehet felemelt fejjel, a lehető legkevesebb félelemmel felkészülni a halálra. A legszebb momentum a könyvben, amikor Alaine elmeséli, hogy egy barátja felvitte a lakására Alaine majdani koporsóját, ő pedig kibélelte párnával, meg takarókkal, és belefeküdt, hogy kipróbálja, hogy milyen, a barátaival festettek is rá, és ők is, ha akarták, belefeküdhettek, és közben nagyon sokat nevettek.

Még egy idézetet muszáj ideírnom, ami a könyv címének apropóját is megmagyarázza, Alaine férjétől, Mészöly Miklóstól származik, a könyv elején van:

"Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, és megvárják, amíg belepi őket a hó."

3, Gerald Durrell: Madarak, vadak, rokonok

Krónikus újraolvasós vagyok, ezt a könyvet sem tavaly olvastam először, de nagyon tetszik, tulajdonképpen bármelyik Durrell - könyvet mondhatnám. Ez a könyv Durrell gyermekkoráról szól, amit Korfun töltöttek nem kicsit dilis családjával. Egyrészt nagyon érdekes, hogy a majdani természettudós már kicsi korától kezdve mennyire elhivatottan érdeklődött minden élőlény iránt, másrészt egy angol család élete egy mediterrán szigeten, több, mint szórakoztató. Durell ellenállhatatlan humorral írja le a viccesebbnél viccesebb történeteket, szintén vonatos élmény, amikor hangosan felröhögtem az egyik sztori olvasása közben, csak úgy 20 ember bámult rám enyhén lesajnáló arccal. Azért is áll hozzám közel ez a könyv, mert egyszer nyaraltunk egy hetet Korfun, és egy tökéletes utazásra emlékszem vissza, ahol a tenger kékje, a hihetetlen táj, a virágok színei, a sziget százféle illata egy annyira gyönyörű keveréket alkotott, hogy szinte már fájt.

4., Paulo Coelho: Tizenegy perc

Tulajdonképpen bármelyik Coelho könyvet írhatnám, mert mindegyik zseniális, de mégis ez a kedvencem, arról a lányról, aki még prostituáltként is megőrizte a tisztaságát, miközben fontos dolgokat fogalmaz meg a szexualitásról. Ez a könyv, és tulajdonképpen a többi is, olyan válaszokat ad azokra a ki nem mondott, sőt, meg nem fogalmazódott kérdésekre, melyek engem a mostani életállápotomban foglalkoztattak/foglalkoztatnak. Most olvasom Coelho életrajzát, azzal kapcsolatban viszont ambivalens érzéseim vannak, az első 60 oldal gyakorlatilag felesleges, és szar, utána is annyira részletes, hogy nem is értem, miért kellett mindezt leírni. Ráadásul egy olyan ember portréja rajzolódik ki belőle, aki sokkal többször seggfej, mint amikor nem az. De legalább a hogyanafrancba tudhatja mindezt- jellegű kérdések megválaszolódnak belőle.

5., Robert Merle: Mesterségem a halál

Merle szintén a bármijöhet - kategória nálam, bár a történelmi regényeit annyira nem kedvelem, de ez a könyv a lúdbőrőzős fajta. Egy olyan férfiról szól, aki a náci haláltábor egyik vezetőjeként azt a feladatot kapja, hogy dolgozzon kis egy tervet, amivel minél több zsidót lehet a legrövidebb idő alatt megölni és eltűntetni. A könyv egy halálpontos portré egy sosemvolt emberről, aki nem a gyűlölt ellenséget, hanem a számadatot látja a zsidókban, akikből ezer megölése egy nap nem elegendő. A felnövekedésén keresztül az elégetés nehézségein át az elitéléséig az egész egy olyan hihetetlen oldalát mutatja be a holokausztnak, amitől ez az egész talán még szörnyűsgesebb lesz, a főszereplő szenvtelensége miatt.

És akkor nem említettem még a verseskönyveimet, mert azokat valahogy más kategóriának érzem, itt a tavalyi nagy kedvenc Varró Dani, az örök pedig Fodor Ákos.

És akkor továbbadnám a labdát Móninak, a túlkoros naivának, és asszem, a Többiek, akik még érdekelnek, már mind leírták, de lehet, hogy az említettek is, akkor bocs.

Jeges

Aki utálja a hideget meg a telet, annak tudtam volna ajánlani a múlt hétvégét a Fertő-tavon. Csodálatos idő volt, szikrázó napsütés, kellemes meleg (max -2 fok), a jég tökéletes. Jó érzés a fagyott vízen "járni", még jobb elkorcsolyázni az osztrák (vízi)határon túlra, aztán látni a kutyát, ahogy beszakad, mert persze oda kell menni, ahol van egy nagy törésvonal. De a legjobb hasra vetni magunkat, hogy kihúzzuk a dögöt a jeges vízből, mert ugye egyedül nem tud kijönni, és közben úgy odaverni a térdünket, hogy a lila foltok még egy hét után is remekül néznek ki. Tegnap eszembe is jutott, hogy milyen érdekes lenne egy ilyen csecse foltot feltetováltatni magamra, hogy mindig legyen rajtam valami vagány vásottság... azt hiszem, azért ez elég beteg gondolat.

Mindettől eltekintve a tél tényleg a legszebb arcát mutatta aznap, az a sajátságos, óarany fény mindent beborított, fölöttünk repkedtek a sirályok meg a vadkacsák, néha egy-egy hattyú is felbukkant, és a táj gyönyörű. Ezt a faja végtelenséget csak a víz közelében érzem, de leginkább a tengernél, ahol óriási a felület. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne feloldódni az aranyhídban.

Életveszély

Annyira imádom a médiát, ahogy a fiatalember áll a jégen, és gyászos arccal bele a kamerába, hogyaszongya: életveszélyben korcsolyáznak az emberek a Fertő-tavon. Az ertéel honlapján mindjárt írják is a felháborodott polgárok (akik száz km-re laknak), hogy micsoda felelőtlenség, büntessékmeg, éstaöbbi. Pedig tegnap gyönyörű idő volt, szikrázó napsütés, kellemes meleg, és én a rianás hangját is szeretem, még annak a kockázatát is vállalom, hogy esetleg beszakad alattam a jég, és szörnyhalált halok az egy méteres vízben. Most ki is húztam magam, milyen bátor is vagyok én.

Ez a fülnélküli kutyis kép még tavalyi, elfelejtettem gépet vinni.