Honnan tudod, amikor kezdődik egy új év, hogy milyen lesz? Felkészül a tested-lelked a változásra, ha az a küszöbön áll? Vagy azért történik meg, mert kinyitottad azt a bizonyos kaput? És ha tudnád a választ, kevésbé félnél? Babonás vagy? Akkor ne egyél csirkét, főzz viszont lencsét, és egyébként is: nagyon vigyázz, hogy mit csinálsz az első napon.
Még sosem töltöttem egyedül az új év első perceit, panaszkodnék, aztán rájövök, hogy nem is vagyok egyedül: csak le kell néznem a pocakra. És különben is: mit számít, hogy mikor bontja meg az ember a melóból hazatérő Kedvessel azt a kölyökpezsgőt? Egy órával előbb, vagy később, nem érdekes. A legfontosabb kérdés úgyis az, hogy mikor érkezik az a valaki, akit már tavasz óta nagyon várunk. Békesség legyen.
Bár múlt hét végén még háborogtam, hogy mennyire zavar, hogy a bevásárlóközpontokban már megtámadnak a karácsonyi zenékkel meg dekorációkkal, de a hideggel és a tegnapi, kevéske hóval megérkezett az én ünnepi(es) hangulatom is. Úgyhogy neki is álltam az adventi koszorú készítésnek, annak is a hard változatának, két macskával nehezítve.
A drága Bogyó, ugye, mérhetetlenül kíváncsi minden újdonságra, és sajnos, észre is vesz minden változást. Tehát, amikor megjelent a koszorúalap, tele friss, jó illatú fenyőgallyakkal, akkor azt persze milliméterről milliméterre át kell szaglászni, nehogy elmulasszon akár csak egyetlen információt is - mindezt természetesen az asztal tetején, és még természetesebben azokkal a sáros tappancsokkal, amikkel az előbb még kint tapicskolt az olvadó hóban. Közben persze van egy-két dolog, amit a termetes valagával le lehet verni. Ilyen apróságok, mint egy váza..
A drága Marci, pedig, akinek az ideje most jön el majd igazán, kivételes érzékkel jelenik meg akkor, ha szalagok kerülnek elő, amivel díszíteni, vagy csomagolni akarok. Először csak elém ül, olyan ártatlan pofácskával, élénk érdeklődést mutatva a munkám iránt. Aztán támadásba lendül, megragadva a szalag egyik szabad végét, azon igyekezve, hogy vagy szétrágja, vagy a körmeivel szétszaggassa. Néha beakasztja a körmét, és akkor szintén érdeklődő fejjel nézi, ahogy rángatom a cuccost, ahogy ki akarom szedni a mancsából.
Egyébként sem értem, hogy miért nevezik a macskákat bársonytalpúnak. Inkább sársotalpúnak kéne nevezni őket. Ha véletlenül kint nincs mocsok, akkor még mindig ott a mentő ötlet: a mosogatón való sétálgatás, ahol biztos van egy kevés víz, amibe beletapicskolva máris maradandó nyomot lehet hagyni a lakásban. De a koszorú elkészült. Amikor kivittem a teraszra, hogy a hó maradékával a háttérben lefényképezzem, a Bogyónak ebben a formájában is meg kellett szagolnia, hogy a nyomai ott legyenek a képen, ezáltal is rontva az amúgy is gyenguszka kompozíción. Meg kéne tanulni fényképezni, na.
Mikor még eszedbe se jut, hogy gyereket szeretnél:
"- Mi lesz a kutyával, meg a macskákkal, ha terhes leszel?" - Mi lenne, kidobom őket az utcára a csába.
"- Nem félsz, hogy elkapsz valamit a macskától?" - Nem.
Mikor megfogant a baba:
"- Nem lesz a kutya nagyon féltékeny a babára?" - Dehogynem. Valószínűleg az első óvatlan pillanatban kilopja majd a kiságyból, és elássa a kertben. Rivális kiküszöbölve."
"- Majd a macskákkal vigyázni kell, mert ráfekszenek a baba arcára!" - Hát igen, aki egy kicsit is ismeri a macskákat az tudja, hogy ez milyen veszélyes. Mert ugye a macskák szeretnek marha kényelmetlenül feküdni mindenhol. Pl. egy baba feje elég kényelmetlen lehet, valahogy nem eshet jó fekvés rajta.
"-Majd jól el kell ám zárni az állatokat a babától." - Hát most úgy tervezem, hogy úgy 5 éves koráig nem is láthatja őket.
A kedvenc évszakom. Persze, a narancs-fényes, aranyló leveles, krizantémos része nagyon szép, de én szeretem azt a ködös, esős, taknyos időt is, amitől mindenki más depressziós lesz. A levegőnek ilyenkor súlya van, a fák levelein vibrál a pára, és az egész olyan sejtelmes lesz.
Jó sétálni a napsütésben, avarillatban, keresgélni a szép leveleket, gesztenyéket, de az is örömmel tölt el, hogy ilyenkor érik be egy csomó gyümölcs, ami kiváltja nálam az elrakóreflexet... Most legutóbb mustban eltett birsalmát csináltam, még ugyan nem kóstoltuk meg, de szerintem jó lesz. És hát a nagy kupac, sárgás, ragacsos-szőrös almákat szagolgatni maga a gyönyörűség. Megpucolni kevésbé, dehát ez van. Na és a sütőtökkrémleves, a sült gesztenye, és pont ma vettünk a kedvenc zöldségesünknél nagyon szép kelbimbót. Persze a legjobb az lenne, ha lenne egy parasztházunk, abban egy igazi, klasszikus spejz, ahová a befőttek és savanyúságok mellé fel lehetne akasztani a jó kis házi szalonnát, kolbászt, dehát ez még várat magára. Addig is: megyek, bekapcsolom a sütőt...
Egyszerű a képlet. Sok tea, kicsi polc, nagy kupi. Helyspórolásra kitünő megoldás a teafilter-tartó doboz, natúr színben kétezer forint alatt már kapható a kreatív boltokban, utána már tényleg a tulaj dönti el, hogy mit csinál belőle. Az első prototípus annyiban volt sikertelen, hogy (mint utólag kiderült) nem teatartó, hanem gyöngy tartó dobozt vettem, ami ugyan üveges tetejű, viszont kisebb rekeszei vannak, így a szélesebb teafilterek nem férnek bele. Most ajándékba csináltam a narancssárgát, a zöld pedig marad itthon.
Mindenkinek a fejében van egy kép, hogy ő valójában milyen. Ehelyett a valóság: a hibás test-dublőr. Ő az, akinek több a szarkaláb a szeme körül, mint kéne, akinek a haja soha nem áll úgy, ahogy kéne, és a kis hurkákról deréktájt még nem is beszéltem... A sminkje, ha van, egy picit mindig elkenődik, és hiába is próbálja behúzni a hasát, akkor is látszik. Legteljesebb valójában többnyire a próbafülkék könyörtelen fényében mutatja meg magát, vagy azokon a fotókon, amikről készületükkor azt gondoltad, hogy a legjobb képek lesznek rólad. De nem csak külsőre okoz meglepetést: ő az, aki elbőgi magát egy végletesen blőd, nyálas filmen, vagy szövegen, aki halára rémül egy szánalmas kis rovar látványától, esetleg felhúzza magát egy jelentéktelen marhaságon. Azt hiszed, teljesen ismered magad: ő ott terem, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Nem hagyja, hogy jobb napjaidon, némi elnézéssel teljes szimpátiával szemléld önmagad, rámutat gyarlóságaidra, kímélet nélkül. Utálod őt. De megszabadulni nem tudsz tőle, ott van veled mindig, a füledbe duruzsol, meghittebb pillanataidat is igyekszik elrontani blazírt megjegyzéseivel. Hiába kéred, hogy hagyjon békén: nem menekülhetsz tőle, lepereg róla minden ingerült megjegyzés. Játszik veled, de közben ő sem érzi jól magát, hiszen ő te vagy, te ő, és amikor végérvényesen elveszted a fonalat, és azt gondolod, hogy az nem lehet, hogy te ilyen selejtes legyél, akkor a hibás test-dublőr ott terem, és bebizonyítja, hogy de. Tanulj meg együtt élni vele.
Vannak időszakok, amikor az ember folyamatosan felfedez valami újat: nálam, most éppen a hangok vannak soron. Most vizsgáztattam először, és felfedeztem egy új, sajátos zörejt, amit kiadok magamból, ami tulajdoknéppen egyfajta biztató-helyeslő hanghatás, célja a visszajelzés, de ugyanakkor a zavartalan felelet biztosítása. Hosszú távon egyébként eléggé unalmas dolog vizsgáztatni. Aztán vannak újfajta hangok a házban is: ezek a nyuszitól jönnek, mivel fel kellett költöztetni a nappaliba, a csupasz segge miatt. Ugyanis az a rasztatömb, ami a fenekén volt, már akkora méreteket öltött, hogy nem nézhettem tovább, és elvittem lenyíratni. Íme a végeredmény:
Egészen barátságos zajok ám ezek: nyuszinyelv-lafatyolós, fület vakargatós, kaját a szájban futószalagaon eltüntetős hangok. Olyan meghitt. Néha kiengedem, és akkor lehet bandázni a többi háziállattal, akik közül csak a kutyi olyan bátor, hogy közel merészkedjen. A macsekok bizonyára látták a Gyalogg-galoppot. Bár tartok tőle, hogy néha a kutyában van némi fajtalan hátsó szándék... De néha tökre jól elvannak.
És a tél már megszokott zaja a kutyszőr-növekedés és elhullajtás hangjai, amihez a macskaszőr hullás is csatlakozik, bár nem olyan vehemensen. Ezután jön persze az átkozódva felsörprés-hang, a mármegintfelkellmosni, illetve a ssszamegmiezmármegint választékos dallama. Aztán a kutyafürdetés, kirázomabundámbólavizet, és a beltörölközömakanapéba, végül ezt, mintegy megkoronázásaként az események ilyentén folyásának a megintpatkányfejűkutyalettél, röhögéssel társulva, némi kárörömmel spékelve, de csak a buké kedvéért. Illusztráció alant.
