Faun

Rebbenő tekintettel nézett előre – ahogy a vonat haladt előre, a nap stroboszkóp – fénye égette a retináját, le kellett hunynia a szemét, de úgy csak rosszabb lett. A gyorsan villózó narancsszín alakoktól szédülni kezdett, és közben agya ugyanolyan kajánsággal szállította elé a kínos képeket, mint eddig. Rosszkedvűen felsóhajtott, és fészkelődve igyekezett elűzni ezt a napok óta tartó, megállíthatatlan vágyat, ami úgy tört rá, mint valami bizarr, hirtelen roham, ami előtt csak leborulni lehet. Az elmúlt időben kénytelen volt együtt élni ezzel az érzéssel, ami néha csak olyan volt, mint amikor valaki pornót néz, és a teste reagál a sok hús látványára, ilyenkor még örült is neki, élveteg, faun-vigyorral az arcán figyelte az embereket, hogy vajon ki gondol most ilyesmire? Vajon kinek a feje fölött díszeleg a képzeletbeli kis gondolatbuborékban a „fasz” szó? Erre megint csak vigyorognia kellett, valószínűleg sokkal több embernek, mint azt feltételeznénk, jutott eszébe a cinkosok elnézésével. Az ember, amikor gondolatban szeretkezik, nem keresgéli a választékos szavakat. A vonat kiért a fák között, fellélegezhetett. Igyekezett a tájra figyelni, de jött megint egy roham, erősebb, mint valaha, a húsába vágott a vágy, teste megfeszült, elakadó lélegzettel próbált önuralma maradékaival arra figyelni, hogy ne vegye észre senki, hogy mi megy benne végbe. Aztán megadta magát, belezuhant egy pár másodperces, megrázó jelenetbe, ahol az illatok, ízek, érintések őrjítően valóságos volta olyan fantom-élvezethez juttatta, hogy kis híján felkiáltott, aztán vége is lett, hirtelen. Feleszmélve látta, hogy semmi sem változott a vonatban, az emberek úgy ülnek, mintha semmi se történt volna, az nem lehet, hogy nem vették észre! Az nem lehet, hogy nem hallottak semmit, hogy egyedül van ezzel a nevetséges, megalázó érzéssel, hogy nincs itt valaki, AZ a valaki, hogy csókolhassa, érinthesse, hogy szűnjön már meg végre ez a vágy, amely immár külön életet él a testében, ki -be jár, mint valami rossz szerető, aki minduntalan kielégítetlenül hagyja! Vajon AZ a valaki létezik a valóságban? Lehunyta a szemét, és a függők mohóságával igyekezett visszahozni az előbbi érzést, újra átélni, folytatni, tovább lépni, még mélyebben, a másikba, önmagába, feloldódni teljesen, hogy ne maradjon más, csak két test, akik keresik az utat azokhoz a pontokhoz, melyeken keresztül beáramolhat a végtelen, igen, ezt keresem, gondolta keserűen, hol lehet vajon ez a fantom bennem, miért nem akkor szabadul ki, amikor tényleg szeretkezni akarok, hát ez csak az agyamban működik, távol mindenkitől, a legtökéletesebb társas magányban… Engedd el magad, engedd el magad, suttogta halkan önmagának, de a képek már eltűntek, csak az emlékük maradt. Majd ha leszállok, gondolta, mindent másképp lesz.
Belül valaki kajánul felnevetett.





ha kutya lennék, azt szagolnám, melyik ujjnak van pina-szaga

Ecce homo/home-less

Ezernyi léptek koptatta flaszter, rágóguminyomok, szar-és pisaszag. Fél négyzetméter a világ.
A házak falán az ismerős repedések kitartóan nőnek föl, az ég felé- ide még a nap se süt le, úgy, mint azoknak, ott fent… A homályban átderengenek a jólét képei, autók, teli bevásárlószatyrok, lyuk nélküli cipők, melyek színei illenek a táskához. Csak tekintetek nincsenek. A modern emberek már úgy jönnek a világra, hogy nem tudnak lefelé nézni, szemgolyóik csak előre merednek, rohannak, hogy le ne késsenek az életükről. És a szaguk! Az ammóniától elbágyadt orrszőrök zavarodottan fedezik fel az indulat, düh, türelmetlenség szagát. Néha az elhaladó léptek olyan erőszakot hoznak magukkal, hogy össze kell gömbölyödni, hogy észre ne vegyenek, ne lélegezz, ne mozdulj, bántanak!
Néha fiatalok jönnek, a hatalmasak, ők nem öregszenek, ők nem lesznek kiszolgáltatottak sosem, van egy darab műanyaguk, ami pénzt ad nekik, van erő az izmaikban, és ők bántanak, tényleg bántanak, a vér a kutyaszar mellé fröccsen, zaj van, röhögés, szitkok, aztán csend… senki se szól, semmi se mozdul, és vége is. Csend.
Már nem is lehet emlékezni, hogy milyen tapintása van a mosogatószivacsnak, ahogy habzik a meleg vízben, siklik a tányéron---
Újabb nap reggele. Nézz fel, nézd őket, mennek, talán épp egy új munkahelyre, egy új szerelembe, megcsalnak, megcsalatnak, nevetnek, ürítkeznek, kezet mosnak, tiszta asztal lapját simítja kezük, vajon ők is emberek még? Körmük alatt csak a civilizáció kosza, arcuk nem torz, szemüknek fehérje van, kezükben kulcs, ami vezet valahová, vajon ők is meghalnak majd?
Aztán jön egy reggel, AZ a reggel, az üresség középről elkezd haladni az agyba, minden egyes nappal jobban és jobban, a cipőkoppanások már nem számítanak, a szagok megszűnnek, a színek elhalványodnak, a szemgolyó már nem tud felfelé nézni.

Lépj át önmagadon!

L é p j á t r a j t a m.

Röpgyakorlatok sietség ellen

élvezted-e már, hogy levelet kaptál egy fontos valakitől, anélkül, hogy felbontottad volna a borítékot?
meghallgattad-e az esőt?
Amikor szerelmes voltál, hagytál időt a vágyakozás örömének, vagy rögtön be kellett teljesíteni, megcsókolni?
Észreveszed a sokat járt utcán a mindig-szép házat?
tudsz számolni százig?
Hogy milyen a cicabajusz puha simogatása az orrodon, tudod-e?
örültél-e tüsszentésnek?
hülyének nézed azt, aki az utcán egyedül járva mosolyog magában?
Te mosolyogtál már magadban?
hány naplementét néztél végig?

Az életben a legegyszerűbb dolgok a legszebbek: a víz illata, amikor fő a tojás- az is H2O, és mégis…
a friss, ropogós, jó szagú ágynemű- két hét múlva is ágynemű, de mégis más.

kipróbáltad már?
élvezni, hogy élsz, anélkül, hogy történne valami veled?