Úgyhogy neki is álltam az adventi koszorú készítésnek, annak is a hard változatának, két macskával nehezítve.
A drága Bogyó, ugye, mérhetetlenül kíváncsi minden újdonságra, és sajnos, észre is vesz minden változást. Tehát, amikor megjelent a koszorúalap, tele friss, jó illatú fenyőgallyakkal, akkor azt persze milliméterről milliméterre át kell szaglászni, nehogy elmulasszon akár csak egyetlen információt is - mindezt természetesen az asztal tetején, és még természetesebben azokkal a sáros tappancsokkal, amikkel az előbb még kint tapicskolt az olvadó hóban. Közben persze van egy-két dolog, amit a termetes valagával le lehet verni. Ilyen apróságok, mint egy váza..
A drága Marci, pedig, akinek az ideje most jön el majd igazán, kivételes érzékkel jelenik meg akkor, ha szalagok kerülnek elő, amivel díszíteni, vagy csomagolni akarok. Először csak elém ül, olyan ártatlan pofácskával, élénk érdeklődést mutatva a munkám iránt. Aztán támadásba lendül, megragadva a szalag egyik szabad végét, azon igyekezve, hogy vagy szétrágja, vagy a körmeivel szétszaggassa. Néha beakasztja a körmét, és akkor szintén érdeklődő fejjel nézi, ahogy rángatom a cuccost, ahogy ki akarom szedni a mancsából.
Egyébként sem értem, hogy miért nevezik a macskákat bársonytalpúnak. Inkább sársotalpúnak kéne nevezni őket. Ha véletlenül kint nincs mocsok, akkor még mindig ott a mentő ötlet: a mosogatón való sétálgatás, ahol biztos van egy kevés víz, amibe beletapicskolva máris maradandó nyomot lehet hagyni a lakásban.
De a koszorú elkészült. Amikor kivittem a teraszra, hogy a hó maradékával a háttérben lefényképezzem, a Bogyónak ebben a formájában is meg kellett szagolnia, hogy a nyomai ott legyenek a képen, ezáltal is rontva az amúgy is gyenguszka kompozíción. Meg kéne tanulni fényképezni, na.
