Since you've been gone

Nehéz lett volna bármit is írni a lentiek után, akárhányszor feljöttem ide, mindig elszomorodtam, de nem volt kedvem, erőm írni valami pozitívat. Vagy csak valamit.
De most már úgy érzem, muszály, a baj csak az, hogy az értelmi képességeim tavaly ősz óta jelentősen csökkentek, hála a rapid alvásmegvonásnak, amiben a kicsi fiam részesít, de az már egy másik történet. Vagy regény.

Úgyhogy inkább csak illusztrálok. A napjainkat.


Bár az éjszakák nehezek, nem az elalvással, hanem az "alva maradással" vannak problémák.


Mióta felfedeztük a játszóteret (már stabilan jár), és ha van annyira jó idő, lehet huncutkodni odakint.







Néha sétálni is megyünk.




Néha főzök is.








Az új kutyi nagyon bevált, nyugodt, bár sokat rosszalkodik, de már most látszik, hogy nagyon jó kutya lesz. A gyerek minden tépését, nyüsztölését szó nélkül tűri, és ahogy játszanak együtt, az csúcs. Csak sajnos nem tudom úgy szeretni, mint a Rizsát, és el is hanyagolom az embergyerek miatt.



Pedig tényleg nagyon jó fej.






És beköltöztünk a saját lakásunkba is, ahol néha móka, kacagás az élet




néha meg nem.



Uff.

Poszt helyett képregény

Ha nem veszel ki innen azonnal, bőgni fogok!






Én mondtam...



Mi?? Még negyed óra??!?




Ááááááááááááááááááá!!!!!!

Ádvent macskákokkal

Bár múlt hét végén még háborogtam, hogy mennyire zavar, hogy a bevásárlóközpontokban már megtámadnak a karácsonyi zenékkel meg dekorációkkal, de a hideggel és a tegnapi, kevéske hóval megérkezett az én ünnepi(es) hangulatom is.
Úgyhogy neki is álltam az adventi koszorú készítésnek, annak is a hard változatának, két macskával nehezítve.

A drága Bogyó, ugye, mérhetetlenül kíváncsi minden újdonságra, és sajnos, észre is vesz minden változást. Tehát, amikor megjelent a koszorúalap, tele friss, jó illatú fenyőgallyakkal, akkor azt persze milliméterről milliméterre át kell szaglászni, nehogy elmulasszon akár csak egyetlen információt is - mindezt természetesen az asztal tetején, és még természetesebben azokkal a sáros tappancsokkal, amikkel az előbb még kint tapicskolt az olvadó hóban. Közben persze van egy-két dolog, amit a termetes valagával le lehet verni. Ilyen apróságok, mint egy váza..



A drága Marci, pedig, akinek az ideje most jön el majd igazán, kivételes érzékkel jelenik meg akkor, ha szalagok kerülnek elő, amivel díszíteni, vagy csomagolni akarok. Először csak elém ül, olyan ártatlan pofácskával, élénk érdeklődést mutatva a munkám iránt. Aztán támadásba lendül, megragadva a szalag egyik szabad végét, azon igyekezve, hogy vagy szétrágja, vagy a körmeivel szétszaggassa. Néha beakasztja a körmét, és akkor szintén érdeklődő fejjel nézi, ahogy rángatom a cuccost, ahogy ki akarom szedni a mancsából.



Egyébként sem értem, hogy miért nevezik a macskákat bársonytalpúnak. Inkább sársotalpúnak kéne nevezni őket. Ha véletlenül kint nincs mocsok, akkor még mindig ott a mentő ötlet: a mosogatón való sétálgatás, ahol biztos van egy kevés víz, amibe beletapicskolva máris maradandó nyomot lehet hagyni a lakásban.
De a koszorú elkészült. Amikor kivittem a teraszra, hogy a hó maradékával a háttérben lefényképezzem, a Bogyónak ebben a formájában is meg kellett szagolnia, hogy a nyomai ott legyenek a képen, ezáltal is rontva az amúgy is gyenguszka kompozíción. Meg kéne tanulni fényképezni, na.

Ősz

A kedvenc évszakom.
Persze, a narancs-fényes, aranyló leveles, krizantémos része nagyon szép, de én szeretem azt a ködös, esős, taknyos időt is, amitől mindenki más depressziós lesz. A levegőnek ilyenkor súlya van, a fák levelein vibrál a pára, és az egész olyan sejtelmes lesz.







Jó sétálni a napsütésben, avarillatban, keresgélni a szép leveleket, gesztenyéket, de az is örömmel tölt el, hogy ilyenkor érik be egy csomó gyümölcs, ami kiváltja nálam az elrakóreflexet... Most legutóbb mustban eltett birsalmát csináltam, még ugyan nem kóstoltuk meg, de szerintem jó lesz. És hát a nagy kupac, sárgás, ragacsos-szőrös almákat szagolgatni maga a gyönyörűség. Megpucolni kevésbé, dehát ez van.
Na és a sütőtökkrémleves, a sült gesztenye, és pont ma vettünk a kedvenc zöldségesünknél nagyon szép kelbimbót.
Persze a legjobb az lenne, ha lenne egy parasztházunk, abban egy igazi, klasszikus spejz, ahová a befőttek és savanyúságok mellé fel lehetne akasztani a jó kis házi szalonnát, kolbászt, dehát ez még várat magára. Addig is: megyek, bekapcsolom a sütőt...

Hánimún

AZ a jó Korfuban, hogy az ízek, illatok és a látvány egy idő után valamiféle kellemes, szívet melengető egyveleggé olvad össze, amiben az élmények és a látnivalók keverednek a hangulatokkal. Visszamennék még, hosszabb időre- valahogy úgy, ahogy Gerald Durell tehette, és amit olyan ellenálhatatlanul ír le a könyveiben.











A képeket közösen készítettük.

Waiting room

Megtudod, hogy lesz. Az A valami, amit szerettél volna, és nem is remélted. Olyan vagy, mint a macska, ahogy ül az ablakban, némán, méltóságteljesen, a messzeségbe bámuulva. És vár. De még messze van: nem éled bele magad, csak néha-néha simogatja meg a szíved a gondoltata- az öröm. Mert várni, alapvetően, jó. Persze, ezzel sokan nem értenek veled egyet, de te a türelmes típus vagy: a sorban sem kezdesz hőbölögni, ha a tanuló pénztáros bénázik, ha nem jön rögtön a busz, ha sokan állnak előtted az orvosnál. Legfeljebb viszel magaddal olvasnivalót.



Aztán egyszer, nem is olyan hirtelen, rájössz, hogy már itt van, nemsokára. Még nem látod élesen, csak olyan elmosódottan, mint felkelés után, szemdörgölés előtt, de a körvonalak ígértesen jelzik, hogy valami már készülőben van.



Amikor végre elérhető közelségben van, te nem leszel csalódott, kiábrándult, mint azok, akik a vágyakozásért élnek, mert tudod, hogy a pillanat öröme milyen jó is lehet, és igyekszel minél élénkebben átélni, elraktározni magadban, hogy később, amikor az egész már csak emlék, még mindig legyen benne mosolyerő. Néha van benne valami keserédes hangulat is, de nem bánod, azt is beengeded. Érzed, hogy élsz.




De a legjobb mégis, az előtte. Amikor számolod vissza a napokat, a perceket. Amikor már bizonyosság van, készülődés, már máshogy fekszel le aludni, amikor mozdulataidban benne van a vége valaminek. A várakozásnak. És a kezdet: a tekintetedben, a zene, pedig szól benned. Ez az öröm.








- Megyünk nászútra.

Fény.kép

Érdekes, hogy talán most először volt ilyen intenzíven jelen az életemben az az érzés, hogy bárcsak megállíthatnám az időt, vagy utólag, hogy bárcsak visszamehetnék. Persze az ember esküvőjének jónak kell(ene) lennie, de én nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz, és, hogy ezek az érzések milyen sokáig kitartanak majd. Ebben az is segített, hogy a "hivatalos" fotózás csak az esküvő után volt, hiszen nem tudtuk volna a fotósokat kivinni(=kifizetni) magunkkal Hallstattba.
És ez most nem is rólunk szól. Hanem róluk, mert az, hogy ilyen képeink születtek végül, az az ő érdemük: az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltak velünk, nem éreztük magunkat kellemetlenül, hozzáértésük, lelkesedésük pedig csak még jobbá tette ez az amúgy is remek élményt.



A ruhám, az érdeklődőknek:



Több fotót itt találhattok. Ők megérdemlik, hogy név szerint is megemlítsem őket: mindenkinek ajánlom (akár esküvőről, akár babafotókról, vagy másról van szó) a Csepregi-Beck Photo-t. Szívesen leutaznak az országban bárhová.

Hoch.zeit

Kerülném a nagy szavakat, amiket ilyenkor szokás mondani: úgysem lehet visszaadni mindazt, amiből egy esküvő felépül. Az biztos, hogy én nem vagyok az a "tipikus" nő: soha nem foglalkoztatott, hogy egyszer majd férjhez megyek. Pedig, amikor az eseményre készülődve megvettem az ide vonatkozó szakirodalmakat (Esküvő Magazin, stb.), megtudtam, hogy már a kislányok is arról ábrándoznak, hogy milyen lesz a menyasszonyi ruhájuk. Hát én nem. Biztos valami baj van velem. Még műkörmöm sem volt...meg fátylam, meg uszályom, meg abroncsos alsószoknyám, meg kesztyűm. A ceremónia előtt három órával még a városban sétáltunk kényelmesen, kábé egy óra alatt készültem el, teljesen egyedül, csak a cipzáramat húzta fel az anyukám. A hajamat, a sminkemet is én csináltam, és nagyon örülök, hogy nem kellett egy egész délelőttöt valami kozmetikai szalonban töltenem. Egyetlen ruhaszalonban sem voltam, kinéztem egy modellt, és egy kitűnő varrónővel megvarrattam, akinek nagyon hálás vagyok, mert gyönyörű lett, pont olyan, amit szerettem volna, még a japán turisták is engem fényképeztek. Merthogy nem itthon Sopronban házasodtunk össze, hanem Ausztriában, Hallstattban. Na nem azért, mert olyan pénzes banda lennék: pont ellenkezőleg, nagyon nagy lett volna egy klasszikus esküvő esetén a násznép, és ez sokba kerül. Ezért eldönötttük, hogy egy kicsi, titkos esküvőt csinálunk, abban a városban, ami nagyon közel áll a szívünkhöz, és ami annyira szép, és olyan hangulata van, hogy mindenkit rabul ejt. És, ahol a megérkezésünk pillanatában otthon érezzük magunkat. Szóval németül és magyarul is kimondtuk az igent, egy hétszáz éves épületben ebédeltünk, és alapvetően három napig ünnepeltünk: pénteken egy kis szalonnasütés a tóparton, szombaton az esküvő, vasárnap délután haza, és még délelőtt lehetett várost nézni.
És nekem egyszerűen ez A tökéletes esküvő volt, egyetlen mozzanata nincs, amit utólag megváltoztatnék, egyszerűen minden összejött, gyönyörű idő volt, pedig esőt mutatott a hétvégére, mindenki iszonyúan kedves volt velünk a szállásokon, az étteremben, és úgy általában, és végig éreztem a szeretetet, a vendégeinktől, egymás és mifelénk, rólunk nem is beszélve. (Na, ekkis elcsépelés csak beficcent.)
Ey titkos esküvő egyébként arra is jó, hogy az ember letesztelje a barátait, akiket kihagyott, ki az, aki őszintén örül, ki az, aki megsértődik, aki nem hisz bennünk, stb. Persze erre csak így utólag jöttünk rá, amikor elkezdtük felhívogatni az embereket. Az eredmény alapvetően pozitív, bár pont abban az emberben kellett csalódnunk, akitől nem vártuk - vagy mégis, csak reménykedtünk, hogy mégse...
De hogy kép is legyen, itt a csokrom, ami boglárkából és rózsábol volt kötve:




Ez pedig a kilátás a szobánkból, a szállás ugyanis a hegy etetjén volt, ahonnan rá lehetett látni az egész tóra.



És boldog vagyok. Nagyon.

Méhpopi

:) Katt a nagyobb felbontásért!

Spárgaszezon

Hosszú ideig viszonzatlan szerelem fűzött a spárgához: nem találtam olyan receptet, ami élvezhetővé tette volna. De nem adtam fel, végül csak sikerült összeszedni párat, úgyhogy azóta alig várom a spárgaszezont. Bár nem túl vidám dolog pucolni, egy jó éles krumplihámozóval ezt is meg lehet oldani, és látványnak sem utolsó. Egy másik ilyen viszonzatlan szerelmem az avokádó, amit szintén nagyon szeretek, és eddig hiába ácsingóztam az -egy mexikói étteremben kóstolt- avokádókrém után. Egyenlőre csak salátába esszük nyersen. Ez pedig egy szokásos fotómontázs, ami az ilyen középszerű kocafotósoknak jó, mint amilyen én vagyok: unalmas fotókból egy kicsit látványosabbat lehet csinálni.

Nyelv ki

Szóval nagyon szeretem nézni, ahogy emberek erős koncentrációban kidugják a nyelvüket- ezen a képen a Kedves látható, aki bizonyára nem örül majd a népszerűsítés eme formájának, dehát nincs mit tenni...Főleg azért sem, mert náluk ez családi hagyomány, mindenki nyelvvel segít rá az összpontosításra.
Mindegy hogy (mint jelen esetben) a keresztfiunk tartásáról, vagy egy Kinder-meglepetés összerakásáról van szó.

Cicaszag

Valahogy mindig az történik, amikor jövök haza Pestről, és a cicauraságok hozzájárulnak, hogy leboruljak a lábaik elé, hosszú percekig tudom őket szagolgatni, imádom ezt az illatot. Ilyenkor ők nagy kegyesen feltartják a fejüket, és hagyják, hogy szimatoljam a nyakukat, néha dorombolnak is, de az már extra bónusz. Ezen a képen a Marci vágja magát szaglópózba:



Volt egy cicám előttük, ő kiscsaj volt, és amikor még nem volt sterilizálva, és tüzelt, akkor volt a legjobb illata, édeskés pézsmaszag, és egyébként is, minden területen egy tündér volt, nem úgy mint ezek a mini-rabszolgatartók.

De egy ilyen pofának hogy lehet ellenállni?

Tita

Hozzávalók az igazi ördög-pillantáshoz:
- egy db fényképezőgép
- egy db nagy látószögű lencse
- egy db macska, lehetőleg a kíváncsibb fajtából, hogy nyugodtan tűrje a fotózást
- egy db csengős nyakörv, a cuki -kinézett miatt,
- egy db másik cica, akire, miközben elmegy mellettünk, lehet csúnyán nézni,
- egy db kutya, aki könyöklökködéssel, simulással fejezi ki szeretetét, valamint a figyelem rá irányulásának szükségességét,
- egy db program, az utómunkához.

Ez lett belőle.

Fény

Hallstatt

Click!








sometimes we catch a glimpse of perfect happiness