A féltésről

2012. augusztus 6., hétfő

Itt vagyok, nézd.
Használj engem.

Ágyad leszek, ha kell, ételed, mert ez a sorsom. Jelzőkaró, mely utat mutat, pajzs, ami megvéd, ha tud. Néha kapálóznék, de felesleges. Néha megijedek, félek: nem vagyok elég jó. A nem lehet elég.
Könnyem hull, és nevetek veled: felemeltél. 
Nem lettem más ember, nem, csak mint a hagymahéjak, fejtődöm egyre lefelé, a közepe felé. 
Már közel sem azt a valakit látom, akit azt hittem ismerek, ez egy teljesen új, egy összetettebb, egy esendőbb, egy tökéletlenebb.
Hogy tud fájni ez a tökéletlenség! Rémülten figyelem magam: hát ezt sem tudod??! 

Hát itt vagyok, mert mást nem tehetek.
Ennyi telik tőlem. 

És szeretlek, minden sejtemmel, minden pillanatommal, az este fényeivel, a szél hangjával, a cipősarkam koppanásával a köveken. Talán, egyszer megértem majd teljesen. Talán, egyszer majd elmagyarázod nekem, úgy, hogy már nem marad kérdés bennem.
Talán, egyszer, majd felnövök a feladathoz.

Addig is: itt vagyok. És itt leszek, ameddig csak kell, ameddig csak lehet. 

Használj engem.

Fiam.

 
manómanna - by Templates para novo blogger