Egy kutyaélet margójára

2011. szeptember 8., csütörtök

Szerda

Valami meghatározhatatlan, rossz érzéssel kezdődik: már megint nincs jól. Bekajált valamit.
Doki, gyógyszerek. Egyre rosszabbul lesz.

Szombat

A jeges rémület hajnalban: nagyon rosszul van. Vérvétel. Délelőttre tovább romlik, bejön a doki az eredményekkel, veseelégtelenség. Csak egy számból áll most minden: 339. Ennyi az értéke. 140-ig normális. Kedden újabb vérvétel majd, akkor kiderül.
Aztán az igazi rémálom.
Tehetetlenség.
Nem tudok segíteni.
Ne, ne, még ne, még nem vagyok kész elveszíteni! Még küzdj, harcolj, mindig kijöttél minden betegségből!
Első éjszaka, nem alszom, ötperecenként nézem, hogy lélegzik-e. A szorítás gyomortájékon nem enyhül. Hajnalban valamikor kettő körül megkönnyebbül, nincs látható jele, de érzem. Aludni továbbra sem tudok, mintha az akaratom tartaná életben. Ha megéri a reggelt, a 10 órát, a következő infúzióig, rendben lesz!

Vasárnap

Sárga a pisi, két kutyát is elaltatnak, egyiket pont mellettünk, összeomlok. Ne, ne, kérlek, annyira szeretlek, nem halhatsz meg!
Fekszik a kanapén, a helyén, nagyon gyenge, szerda óta nem evett, a tekintete követ, bárhová megyek, nem, ugye nem azt akarod mondani, hogy menned kell? Estére sokkal rosszabbul van megint, a szeme fehérje vérvörös, nehezen veszi a levegőt. Lent hagyjuk a konyhában, hadd aludjon, én úgyis csak zavarnám, hogy folyton rávilágítok az elemlámpával, hogy él-e még. Aludj jól, - így vagy úgy. Én kicsit nyugodtabb vagyok, a Kedves nem, könnyek közt suttogja: nem akarom, hogy szenvedjen. Én győzködöm, adjuk meg neki az esélyt. Hajnalban, amikor felkelek szoptatni, majdnem rálépek, a gyerekszoba előtti szőnyegen fekszik, feljött utánunk. Átviszem magunkhoz, ölben, tovább hány.

Hétfő

A pisi már nem sárga, a kutya gyengébb, mint eddig, enni nem akar, a vizet úgy diktáljuk belé, a doki még bizakodik, jeges kézzel simogatom, miközben folyik be az infúzió. Annyira szeretlek, ne add fel, kérlek, erős vagy, nekünk te kellesz! Ne haragudj, ne haragudj, nem figyeltem rád eléggé, a baba elvonta a figyelmem, ne haragudj, ha meggyógyulsz, minden nap elmegyünk sétálni, az se baj, ha húzod a pórázt. Kérlek, kérlek, nem halhatsz meg! Este árgus szemekkel vizslatjuk, a szeme fehér, mintha picit jobb lenne, nem merünk remélni. Menj, ha menned kell, suttogom. Remegni kezd, nagyon. Beviszem magammal a fürdőszobába, gyere, fürdünk még egyet utoljára, gondolom. Feküdnék aludni, holtfáradt vagyok, de tovább remeg. Betakarom a pólómmal, mellé ülök, amíg alább nem hagy. Éjszaka megint feljön utánunk, de már csak a lépcső közepéig jut el, ott találom, amikor megyek szoptatni. Ölben viszem fel. Kezdem feladni.

Kedd

Kicsit jobban van, gyomromban a kő hízik, már csak pár óra, és leveszik a vért. Megint remélek. Újabb logisztikai tervezés, ki legyen a gyerekkel, amíg mi a dokiknál vagyunk. A pisi továbbra is átlátszó. Nézem, ahogy a vér a kémcsőbe folyik. Szuggerálom, de nincs erőm. A Kedves elrohan a kórházba a vérrel, talán meg is lesz az eredménye, mire lefolyik az infúzió. Mellettünk küzdenek egy cica életéért, egy másikat hoznak elaltatni, ennek leveszik a vérét előtte, hátha segít a másiknak. Ugye megmaradt??
Már nincs sok hátra, mindjárt vége, tarts ki. Ne haragudj, ne haragudj, nagyon szeretlek. Eredmény még nincs, a járkálás sem segít, hazamegyünk. Ölben viszem fel, lerakom a kanapéra a plédjére, követ a tekintetével. Még van kutyám, még az enyém vagy, nem akarom kiereszteni a kezemből. Leülök mellé a kanapéra, ölbe veszem, még van kutyám. Még dobog a szíve, érezni akarom. Telefon a dokinak, még nincs eredmény. Tényleg jobban van.
Telefon.
331.
Nem javult semmit. Kedves fülén a telefon, ahogy néz, néz minket, ahogy mondja a dokinak, hogy akkor este gyere ki, légy szíves.
Légüres tér bennem, jéghideg. Nem, nem nem!! Ez nem lehet, még csak nyolc éves vagy, most költöznénk saját lakásba, nekem te kellesz, bocsáss meg!! Annyira szeretlek.
Ölben viszem le a kertbe, azonnal elfekszik a fa alatt. Lefekszem mellé, látom magam előtt azt a puha, gyönyörűséges kiskutyát, aki volt, most itt fekszik, árnyéka régi önmagának, ez nem lehet igaz!
Újabb logisztika, a doki hét után jön, a gyerek fél nyolckor fürdik. Hét előtt megszoptatom.
A kedves nem bírja már, kimegy az utcára, várni a dokit.
Én ölben leviszem a kertbe, pisil utoljára, átlátszó.
Ölbe veszem, mint a fiamat, énekelek neki, még van kutyám, ne félj, már nincs sok hátra, többé nem fog fájni. Nagyon szeretlek, életem egyik legjobb döntése te voltál, bocsáss meg, nem tudok segíteni. Hangok fentről, a doki áll a teraszon.
Még nem, csak egy percet adj, még van kutyám, még az enyém vagy, nagyon szeretlek!
Ölben viszem fel, leülök vele a kanapéra, maradhat a kezemben?
Utoljára tekerik le a kötést a kanülről, hány milliliter a halál?
Ne, ne kérlek ne
A fecskendő a kanülhöz ér, egy nyüsszentés, összeszorulhatott a kicsi szíve, két lassú sóhajtás, feje a vállamra dől, mint a fiam, amikor elalszik. Alszik már ő is.
A halál, ebben a formában, nem félelmetes. Talán békés. Talán végleges.
Nagyon fáj.
Ölben viszem ki a kocsihoz, a teste meleg, puha, tónustalan, mintha aludna. Zokogok.
Ahogy kiszállok vele, a tüdejéből kiszökik a még benne lévő levegő, olyan, mintha szusszantana, ez még az ő hangja.
Kint, Tómalmon egy gödör. Nem akarom kiengedni a kezemből, hiszen még meleg, ő az én kutyám! A szemét nem hunyta le, minket nézett végig. Lefogom, hadd aludjon.
Melléteszünk egy teniszlabdát, betakarjuk egy pléddel. Hull rá a föld. Aludj jól.
Volt egy kutyám.

Szerda

Csak könnyek, semmi más. Csak a fiam ne vegye észre. Még itt van, érzem. A szomszéd macska úgy fúj, abban a magasságban, ahol ő lenne, mintha látná, visszafordulok, a szívem feldübörög, nincs ott semmi, de érzem, ő volt az.
Este, a semmiből, hatalmas szender bukkan fel a szobánkban, fekete, potrohán piros folt. Kedves elkapja, szétszedem a szúnyoghálót, kiengedjük. Visszaszáll a hálóra. A kedves elpöcköli, elrepül. Ő volt az?
Volt egy kutyám.

Csütörtök

Már nincs itt, érzem. Este, a fiam már alszik, ülök a gép előtt, Kedves jön fel, letesz mellém egy dobozt, először észre sem veszem. Benne valami kicsi, szőrös. Nem nem, zokogom, nekem nem kell másik kutya, én a Rizsát akarom, nem nem!
Kiveszem a dobozból, belesimul az ölelésembe, mint a fiam.
Később, már lent a konyhában, fekszik az ölemben, nem akar elmozdulni, ha leteszem, visszamászik.
Furdal a lelkiismeret, hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy két napja halt meg a kutyám, és máris egy másikat simogatok?
Rizsa.
Belém égett.
s o h a s e m fogom elfelejteni
volt egy kutyám



A kanült kivettük - ne vigye magával a betegséget.
A nyakörv sem került vissza rá. Ő már szabd kutyi, ha akar, visszajön majd hozzánk.
Meg foglak ismerni.

Ki nem mondott szavak terme

2011. augusztus 30., kedd


Ódázgatsz. Mert nem szeretsz konfrontálódni, miközben tudod: néha kell. Majd holnap. Majd ha megcsináltam. Majd ha túl leszünk rajta.
Nem, nem fogyókúráról van szó, nem is életmódváltásról, szakdolgozatról- a beszélgetésről.
Nem teszed fel a kérdést (amire tudod is már a választ): "mi a baj velem?" Mert erre szükséges válaszolnia néha a szeretteidnek. És néha, neked is el kell mondanod, hogy mi a gond a másikkal. Ezek nem sértődések, csak régóta lenyelt észrevételek, aggódások, nemtetszések.
Este, mielőtt lefeküdnél, elhatározod, hogy másnap, most már tutira, szólsz, és leültök. Talán szólsz is, jó, mondja ő, csak éppen mégsem ér oda. A kérdőjelek maradnak, kísérteni. Aztán, egyszer csak, azt veszed észre: már késő. Már nem számít, már értelmetlen róla beszélni, de közben a zavar, ami adódott nem múlt el, csak megszoktad. Mint egy rossz szajha, később persze visszatér, kísérteni.
Magaddal nem tudsz elszámolni, s a ki nem mondott szavak sorban állnak a nyelved hegyén, csak gyűlnek, torlódnak, valahol a gyomortájékon tompa fájás: a veszteség. Már semmi sem lesz olyan mint rég. Miközben persze lényed egy része még reménykedik, hogy minden rendbe jön majd, magától.
Ebben a teremben félhomály van, és por, és szemét, és fehér zaj, a légkör feszült. Megfakult tükrökben látod a régi arcodat, a tizenötévest, a magabízót, vagy éppen bizonytalant, hallod a nevetséges, vagy akár szégyenletes mondatokat, amiket mondtál, a másik talán nem is emlékszik rá, de te nem feledheted. Kiegyenlítetlen számlák, a pénztárgép csak csenget, egyel több vagy kevesebb, mit számít már?!
Egyszer próbáld ki: kezdd el. Csak az első mondatot. Talán ezt: nagyon szeretlek. Vagy ezt: nagyon féltelek.


Tegnap anyukám egy régi nyaklánccal tért haza, a nagyanyámé volt. Az egyik kedvence, fehér, műgyöngy, semmi extra. Bár már több, mint tíz éve, hogy meghalt, még mamaszaga volt.
Nem szerettem igazán.
Zsarnoknak tartottam, veszekedősnek, kiabálósnak. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megbocsássak, hogy látni kezdjek. És rájöjjek: szerettem én, lényem ösztönös felével, azzal, amibe kódolva van a rokonság, kitörölhetetlenül.
És ahogy álltam ott, kezemben a nyaklánccal, szélvész röpített vissza a gyermekkoromba, ott álltam a konyhán, a gáz mellett, az asztalon viaszosvászon, a spájz tele kolbásszal, réz a küszöb, és mindez elmúlt, olyan rég, hogy talán már lényegtelennek is tűnik, de közben meg persze nem az.


Hát ezért.


Poszt helyett képregény

2011. augusztus 15., hétfő

Ha nem veszel ki innen azonnal, bőgni fogok!






Én mondtam...



Mi?? Még negyed óra??!?




Ááááááááááááááááááá!!!!!!

Fél éves statisztika

2011. július 4., hétfő

4 fog- dupla annyi, mint fül.
Egy vese.
1224 db pelenka.
4 zsáknyi kinőtt ruha.
1 db kinőtt babakocsi.
213 lenyelt bazmeg.
25 kimondott.
22 féle becézet.
4 db nagyszülő, ebből kettő frissen készült.
0,05 dkg orrból kibányászott fikusz.
0,2 dkg levágott köröm.
Negyed liter elcsöpögtetett nyál.
Fél liter visszabukott anyatej.
6 oltás.
728 db puki, 20%-a fing.
7 db alma, 4 db barack, 3db babkeksz.
6 db apalepisilés, 12 db anyalepisilés, 2 db apaösszekenés kakával - ebből egy teljes tenyér.
785 autóval megtett km.
4 m hordozókendő.
1 db névnap.
4420 gr plusz.
21 cm plusz.
5640 db fénykép.
176 db túlkorán felkelés.
174 db fürdés.
Egy esküvő.
Kettő db babalátogatás, + egy a pocakban.
12 db minketlátogatás.


182 nap boldogság.
262080 perc Soma.



Az adatok hitelességét nem szavatoljuk.

ValenTÍN

2011. február 10., csütörtök



12 évvel ezelőtt, emlékszem, álltam egy kicsit szocreálul berendezett szobában, ahol két telefon volt egymással szemben, és szagolgattam egy kötött férfipulcsit. Amit akkor (még) egy fiú viselt. Nagyon jó illata volt: a Crisp Winter nevű, kábé 300 Ft-os dezodor, amit a piacon lehetett venni, asszem. Azt mondják, az orrunk megszagolja, hogy ki az igazi. Hát, lehet benne valami, végülis.
A pulcsi még mindig megvan, a gazdája is, immáron anyakönyveztettük egymás iránti hajlamainkat - ráadásul duplán, van egy német, meg egy magyar is, és közben felnőttünk, szinte észrevétlenül.
Akkoriban még nem volt divat a február eleji, rózsaszínes, szívecskés, cukrozott taknyos őrület, és mi mégis boldogok voltunk. Nem kellett ünnep, hogy tudjuk: szeretjük egymást. Aztán persze mi is betörtünk, jöttek a csokik, meg más apróságok, de valójában egyikünk sem érezte annyira fontosnak. Sokkal jobb csak úgy meglepni a másikat, nem kényszerből, meg birka-ösztönből. Persze, az is jó, ha valaki nagy csinadrattás, pezsgős-kaviáros, rózsás, meg mittom én, milyenes napot tart: egészségére, csak nekem ne legyen kötelező.
Az elmúlt 12 év alatt sok minden történt velünk, de a lényeg, azt hiszem, nem változott: szagolgatás ide-oda, az utána következő, tartalmas (!) beszélgetés azóta is tart. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, és még mindig kíváncsiak vagyunk a másikra. Talán, ilyen egyszerű... talán, ez a legnehezebb.

S a mondandóink csak sokasodnak: ehhez íródik az új blogom , ami annak a bizonyos harmadiknak az érkezése körül forog, kicsit eltérve a megszokottól.

Summa Summarum

2011. január 11., kedd

A tavalyi évben...

- kipróbáltam, milyen két munkahelyen dolgozni. És kiderült, hogy működik, főleg, ha leszokom arról, hogy a kettőt összehasonlítgassam.
- Sokadszorra elhatároztam, hogy többet fogok mozogni, amiből persze nem lett semmi, a mérhetetlen lustaságom miatt,
- többször méla undorral állapítottam meg, hogy milyen punnyadt és puhos vagyok, ami a fentiek következménye,
- éppen ezért bizonyos ruhadarabjaim nem keülhettek elő a szekrény sötétjéből.
- Áprilisban, egy napfényes délutánon megfogant a gyermekünk,
- amit abban a pillanatban mindketten sejtettünk,
- és májusban bizonyosságot is szereztünk róla.
- Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni.
- Egy éves házasok lettünk,
- és ezt Spanyolországban ünnepeltük,
- ahol energiáink egy része a baba és a hordozója miatti aggódással telt,
- miközben én heroikus és magányos küzdelmemet vívtam a hányingerrel.
- Mindketten megkönnyebbültünk, amikor hazaérvén kiderült, hogy minden rendben van.
- És innentől kezdve az év a várakozásról szólt, amiben egészen új érzéseket ismertem meg, és megint tanultam valamit önmagamról.
- Nevezetesen azt, hogy bár jobban bírom a gyűrődést, mint gondoltam, a bennem lévő megfelelési kényszer (tökös csaj vagyok), sok esetben megnehezíti a dolgomat.
- Megtanultam, hogy változatos testrészeim, amiknek eddig nem is voltam tudatában, tudnak úgy fájni, hogy ne tudjak aludni éjszaka,
- és közben arra törekedtem, hogy ezt a Kedves ne vegye észre.
- Emiatt egyre csendesebben tudok felkelni az ágyból éjszaka.
- És, bár valóban megy a két munkahely együtt, kiderült az év végére, hogy azért nagyon-nagyon fárasztó is.
- Amiből levontam a következtetést, hogy legközelebb elmegyek szabira a szülés előtt.
- Szorongtam, féltem, dühöngtem a kórházak és a szülés miatt,
- majd elengedtem mindezt, és nem maradt más, csak a készülés az elkövetkezőkre.
- Azt hittem, hogy a babaszoba sosem készül el, de végülis időben meglett,
- és aminek örülök, hogy sikerült elkerülni a szokásos édibédi-cukkermukker elemeket.
- Megismertem egy más, jobb orvos-beteg kapcsolatot, ami tényleg a bizalmon és kölcsönös tiszteleten alapul.
- A karácsonyra alig tudtam koncentrálni, annyira a baba érkezése foglalkoztatott,
- de közben reménykedtem is, hogy nem szenteste fog kibújni, mert az szívás, hiszen olyan, hogy dupla ajándék, nincs.
- Szilveszterkor, éjfélkor, mély önsajnálatban egyedül ültem a fürdőszoba padlóján a kutyával az ölemben, hogy ne hallja a tűzijátékot, és ne őrüljön meg, miközben a Kedves dolgozott.
- Másnap már éreztem, hogy szülni fogok.

És ez így is lett.

Mert az új évben

valami olyan komplex, mindenen, - hiten, félelmen, féltésen, örömön, törődésen, bizalmon - átívelő élményben volt részem, amire nagyon nehezen találok szavakat, és amitől sokkal-sokkal több lettem, mint azt bármikor is gondoltam volna. Egy olyan szintre léptem a szeretetben, ahol az én nem számít, és ahol átértékelődik minden, miközben minden egyes nappal bővül, színesedik a skála, amit érzek. És közben azt is megtanultam, hogy az ösztöneim mindig megmutatják majd a helyes irányt, amikor az értelmem bizonytalan. Megtanultam átadni magam valami felsőbb erőnek, már nem kérdezősködök, nem akadékoskodok, elengedtem mindent, ami útjába áll, sodródom az áramlattal, miközben nem vagyok kiszolgáltatott.

Mert az új év második napján megszületett a kisfiam.


 
manómanna - by Templates para novo blogger