A féltésről

2012. augusztus 6., hétfő

Itt vagyok, nézd.
Használj engem.

Ágyad leszek, ha kell, ételed, mert ez a sorsom. Jelzőkaró, mely utat mutat, pajzs, ami megvéd, ha tud. Néha kapálóznék, de felesleges. Néha megijedek, félek: nem vagyok elég jó. A nem lehet elég.
Könnyem hull, és nevetek veled: felemeltél. 
Nem lettem más ember, nem, csak mint a hagymahéjak, fejtődöm egyre lefelé, a közepe felé. 
Már közel sem azt a valakit látom, akit azt hittem ismerek, ez egy teljesen új, egy összetettebb, egy esendőbb, egy tökéletlenebb.
Hogy tud fájni ez a tökéletlenség! Rémülten figyelem magam: hát ezt sem tudod??! 

Hát itt vagyok, mert mást nem tehetek.
Ennyi telik tőlem. 

És szeretlek, minden sejtemmel, minden pillanatommal, az este fényeivel, a szél hangjával, a cipősarkam koppanásával a köveken. Talán, egyszer megértem majd teljesen. Talán, egyszer majd elmagyarázod nekem, úgy, hogy már nem marad kérdés bennem.
Talán, egyszer, majd felnövök a feladathoz.

Addig is: itt vagyok. És itt leszek, ameddig csak kell, ameddig csak lehet. 

Használj engem.

Fiam.

Szník pík

2012. május 10., csütörtök

Hihetetlen, de egyre csak közeleg az az időpont, amikor el kell engednem a kicsi fiam kezét, és bevezetni őt a közoktatás kénköves bugyraiba- szerencsére, ennek a lájtosabb verzióját kapja az arcába elsőre, a bölcsit. Ott talán kevesebb félkegyelmű dolgozik, mint a felsőbb szinteken. Rossz érzés, hogy ott kell majd hagynom valahol, nélkülem, ahol egy rokona se lesz, dehát nincs sok választásunk.
Eme jeles esemény egy másikat is vonz magával, mégpedig, hogy nekem vissza kell mennem dolgozni. Bár, ebben az esetben a "vissza" nem helyes, hiszen egyik munkahelyem sem tart rám igényt, pedig mindkét helyen gyakorlatilag a szülésig dolgoztam. Ígyhát, ki kell/kellene találni valamit. Hogy hová.
A szemem előtt lebeg az a csodálatos kifejezés, hogy családbarát munkahely (továbbiakban CS.M.).
Ez, állítólag valami olyasmi, ami tolerálja a kisgyerekes anyukák anyai teendőit, segíti őket rugalmas munkarenddel, esetleg home office-al, és még sorolhatnám. Persze senki sem biztos benne, hogy létezik, és nem csak valami legenda, mint a fehér holló. De az mindenesetre biztosnak látszik, hogy az én (munka)mozgásteremben nincs ilyen.
Most kéne önállósodni, valami kreatívat kitalálni, valami hiánypótlót, ami kellőleg megtámogatná a családi, kölcsönökkel, számlákkal, és egy remélhető  fűtéskorszerűsítéssel terhelt kasszánkat. Ami mellett a bölcsikórba eső, kéthetente beteg majdnem kétévessel is lehet foglalkozni.
Ez, persze még utópiább, mint a CS.M. Maga a szivárványos, unikornisos, énkicsipónimos gejl-mennyország.

De azért,  egy próbát megér, nem igaz?



Ígyhát egy újabb lény van születőben, hogy csatlakozzon a - szintén alakulóban lévő - gasztro dolgaimhoz.

Szalmakalap és WC-papír

2012. május 7., hétfő

Állt a bejárati ajtó előtt.

Meleg, fülledt idő volt aznap. De nem bánta, már vágyott nagyon a napra, a megerősödő illatokra, még talán az izzadásra is. Korábban, még a hidegek idején, naponta eltervezte, hogy mit fog majd csinálni, ha itt az enyhülés. Most, hogy itt volt, már nem is tudta, hogy mit kezdjen vele. Az öregség, mint valami kellemetlen, de kitartó rovar, ott döngicsélt a fejében folytonosan, azt zsolozsmázva: minek?


Nem, nem akart meghalni még, az elmúlás gondolata rémítette, nem kapott tőle levegőt, kihűltek tagjai, szíve félrekalimpált, arra kényszerítve őt, hogy megálljon, könnybe lábadó szemét újra beélesítse, és úgy tegyen, mintha minden rendben volna. Kinek, minek színészkedett, nem tuda már, egyedül volt rég. Nem is emlékezett, milyen úgy igazán társaságban lenni, szociális kapcsolatai a felszínes, de udvarias eladó-vásárló csevegésre korlátozódtak. Néhanyapján egy-egy útbaigazítás, amit igyekezett szükségtelenül részletesen előadni, hogy meghosszabítsa a beszélgetést. Szánalmas, gondolta most szomorúan, hát nincs kihez fordulni??! Az időskor, a magány, és a múló idő gondolata nem hagyta el már, és a nyál megkeseredett a szájában tőle, szerette volna kiköpni, hogy megszabaduljon tőle, de nem merte. Így is eléggé visszataszító lehetek a fiatalok szemében, jutott eszébe, hihetetlen, hogy a saját fiatalsága milyen gyorsan semmivé lett. Számolgatta az éveket, próbált szépíteni, hogy valahogy kijöjjön: nem is olyan öreg még. De bárhogy is igyekezett, már nem tudta megcsalni önmagát.


Jó nyugdíja volt, megélhetési gondjai nem voltak, megtehette, hogy magára költse a pénzt, de nem lelte benne örömét, nem is érezte szükségét.


Egyszer, nem is olyan rég, elhatározta, hogy kicsinosítja magát, vett néhány szép ruhát, és az egyik kirakatban meglátta A kalapot. Csinos kis szalmakalap volt, rajta egy virágmintás szalaggal, amolyan nőies darab. Elképzelte, hogy olyan lesz benne, mint valami elegáns, angol dáma, aki éppen kiruccan egy kicsit egyedül, a maga örömére. A kalapot megvette, anélkül, hogy felpróbálta volna, majd otthon, az új ruhával... Ahol aztán kiderült, hogy rajta úgy áll, mintha egy szánalmas öregasszony lenne, aki nem akarja tudomásul venni, hogy eljárt felette az idő. Igen, keresű csalódás volt az ott a tükör előtt. Az új ruha bekerült a szekrénybe, hogy soha ne vegye fel többet, a kalapot ellenben hordta.


Praktikus volt, egy kis árnyékot adott a forróságban, nem érdekelte már, hogy milyen a külseje. Mindig az autóba tette be, hogy ne felejtse otthon. Ezt a kis autót nagyon szerette, nagy távolságokat tudott megtenni vele, a mobilitás illúzióját kínálva fel, hisz elmondhatta, hogy a csípője nem fájdult meg, pedig milyen messzire eljutott! De a napok ismétlődő egyhangúsága fárasztotta, saját magát sem bírta már elviselni. Főleg otthon, ahol valahogy a szagok felerősödtek, szipirtyószagom van, gondolta, meg pisaszag, istenem, milyen undorító szó is az inkontinencia, lenne vége már, lenne valaki, vagy én lennék más, legalább egy szomszéd, egy macska, főzni valakinek, köszönni minden reggel, hogyaludtál, kérszkávét, legyen vége már.



Elindult az autó felé, ma a parkba megyek, gondolta.
Nem is, inkább lennék újra fiatal.

Since you've been gone

2012. április 19., csütörtök



Nehéz lett volna bármit is írni a lentiek után, akárhányszor feljöttem ide, mindig elszomorodtam, de nem volt kedvem, erőm írni valami pozitívat. Vagy csak valamit.
De most már úgy érzem, muszály, a baj csak az, hogy az értelmi képességeim tavaly ősz óta jelentősen csökkentek, hála a rapid alvásmegvonásnak, amiben a kicsi fiam részesít, de az már egy másik történet. Vagy regény.

Úgyhogy inkább csak illusztrálok. A napjainkat.


Bár az éjszakák nehezek, nem az elalvással, hanem az "alva maradással" vannak problémák.


Mióta felfedeztük a játszóteret (már stabilan jár), és ha van annyira jó idő, lehet huncutkodni odakint.







Néha sétálni is megyünk.




Néha főzök is.








Az új kutyi nagyon bevált, nyugodt, bár sokat rosszalkodik, de már most látszik, hogy nagyon jó kutya lesz. A gyerek minden tépését, nyüsztölését szó nélkül tűri, és ahogy játszanak együtt, az csúcs. Csak sajnos nem tudom úgy szeretni, mint a Rizsát, és el is hanyagolom az embergyerek miatt.



Pedig tényleg nagyon jó fej.






És beköltöztünk a saját lakásunkba is, ahol néha móka, kacagás az élet




néha meg nem.



Uff.

Egy kutyaélet margójára

2011. szeptember 8., csütörtök

Szerda

Valami meghatározhatatlan, rossz érzéssel kezdődik: már megint nincs jól. Bekajált valamit.
Doki, gyógyszerek. Egyre rosszabbul lesz.

Szombat

A jeges rémület hajnalban: nagyon rosszul van. Vérvétel. Délelőttre tovább romlik, bejön a doki az eredményekkel, veseelégtelenség. Csak egy számból áll most minden: 339. Ennyi az értéke. 140-ig normális. Kedden újabb vérvétel majd, akkor kiderül.
Aztán az igazi rémálom.
Tehetetlenség.
Nem tudok segíteni.
Ne, ne, még ne, még nem vagyok kész elveszíteni! Még küzdj, harcolj, mindig kijöttél minden betegségből!
Első éjszaka, nem alszom, ötperecenként nézem, hogy lélegzik-e. A szorítás gyomortájékon nem enyhül. Hajnalban valamikor kettő körül megkönnyebbül, nincs látható jele, de érzem. Aludni továbbra sem tudok, mintha az akaratom tartaná életben. Ha megéri a reggelt, a 10 órát, a következő infúzióig, rendben lesz!

Vasárnap

Sárga a pisi, két kutyát is elaltatnak, egyiket pont mellettünk, összeomlok. Ne, ne, kérlek, annyira szeretlek, nem halhatsz meg!
Fekszik a kanapén, a helyén, nagyon gyenge, szerda óta nem evett, a tekintete követ, bárhová megyek, nem, ugye nem azt akarod mondani, hogy menned kell? Estére sokkal rosszabbul van megint, a szeme fehérje vérvörös, nehezen veszi a levegőt. Lent hagyjuk a konyhában, hadd aludjon, én úgyis csak zavarnám, hogy folyton rávilágítok az elemlámpával, hogy él-e még. Aludj jól, - így vagy úgy. Én kicsit nyugodtabb vagyok, a Kedves nem, könnyek közt suttogja: nem akarom, hogy szenvedjen. Én győzködöm, adjuk meg neki az esélyt. Hajnalban, amikor felkelek szoptatni, majdnem rálépek, a gyerekszoba előtti szőnyegen fekszik, feljött utánunk. Átviszem magunkhoz, ölben, tovább hány.

Hétfő

A pisi már nem sárga, a kutya gyengébb, mint eddig, enni nem akar, a vizet úgy diktáljuk belé, a doki még bizakodik, jeges kézzel simogatom, miközben folyik be az infúzió. Annyira szeretlek, ne add fel, kérlek, erős vagy, nekünk te kellesz! Ne haragudj, ne haragudj, nem figyeltem rád eléggé, a baba elvonta a figyelmem, ne haragudj, ha meggyógyulsz, minden nap elmegyünk sétálni, az se baj, ha húzod a pórázt. Kérlek, kérlek, nem halhatsz meg! Este árgus szemekkel vizslatjuk, a szeme fehér, mintha picit jobb lenne, nem merünk remélni. Menj, ha menned kell, suttogom. Remegni kezd, nagyon. Beviszem magammal a fürdőszobába, gyere, fürdünk még egyet utoljára, gondolom. Feküdnék aludni, holtfáradt vagyok, de tovább remeg. Betakarom a pólómmal, mellé ülök, amíg alább nem hagy. Éjszaka megint feljön utánunk, de már csak a lépcső közepéig jut el, ott találom, amikor megyek szoptatni. Ölben viszem fel. Kezdem feladni.

Kedd

Kicsit jobban van, gyomromban a kő hízik, már csak pár óra, és leveszik a vért. Megint remélek. Újabb logisztikai tervezés, ki legyen a gyerekkel, amíg mi a dokiknál vagyunk. A pisi továbbra is átlátszó. Nézem, ahogy a vér a kémcsőbe folyik. Szuggerálom, de nincs erőm. A Kedves elrohan a kórházba a vérrel, talán meg is lesz az eredménye, mire lefolyik az infúzió. Mellettünk küzdenek egy cica életéért, egy másikat hoznak elaltatni, ennek leveszik a vérét előtte, hátha segít a másiknak. Ugye megmaradt??
Már nincs sok hátra, mindjárt vége, tarts ki. Ne haragudj, ne haragudj, nagyon szeretlek. Eredmény még nincs, a járkálás sem segít, hazamegyünk. Ölben viszem fel, lerakom a kanapéra a plédjére, követ a tekintetével. Még van kutyám, még az enyém vagy, nem akarom kiereszteni a kezemből. Leülök mellé a kanapéra, ölbe veszem, még van kutyám. Még dobog a szíve, érezni akarom. Telefon a dokinak, még nincs eredmény. Tényleg jobban van.
Telefon.
331.
Nem javult semmit. Kedves fülén a telefon, ahogy néz, néz minket, ahogy mondja a dokinak, hogy akkor este gyere ki, légy szíves.
Légüres tér bennem, jéghideg. Nem, nem nem!! Ez nem lehet, még csak nyolc éves vagy, most költöznénk saját lakásba, nekem te kellesz, bocsáss meg!! Annyira szeretlek.
Ölben viszem le a kertbe, azonnal elfekszik a fa alatt. Lefekszem mellé, látom magam előtt azt a puha, gyönyörűséges kiskutyát, aki volt, most itt fekszik, árnyéka régi önmagának, ez nem lehet igaz!
Újabb logisztika, a doki hét után jön, a gyerek fél nyolckor fürdik. Hét előtt megszoptatom.
A kedves nem bírja már, kimegy az utcára, várni a dokit.
Én ölben leviszem a kertbe, pisil utoljára, átlátszó.
Ölbe veszem, mint a fiamat, énekelek neki, még van kutyám, ne félj, már nincs sok hátra, többé nem fog fájni. Nagyon szeretlek, életem egyik legjobb döntése te voltál, bocsáss meg, nem tudok segíteni. Hangok fentről, a doki áll a teraszon.
Még nem, csak egy percet adj, még van kutyám, még az enyém vagy, nagyon szeretlek!
Ölben viszem fel, leülök vele a kanapéra, maradhat a kezemben?
Utoljára tekerik le a kötést a kanülről, hány milliliter a halál?
Ne, ne kérlek ne
A fecskendő a kanülhöz ér, egy nyüsszentés, összeszorulhatott a kicsi szíve, két lassú sóhajtás, feje a vállamra dől, mint a fiam, amikor elalszik. Alszik már ő is.
A halál, ebben a formában, nem félelmetes. Talán békés. Talán végleges.
Nagyon fáj.
Ölben viszem ki a kocsihoz, a teste meleg, puha, tónustalan, mintha aludna. Zokogok.
Ahogy kiszállok vele, a tüdejéből kiszökik a még benne lévő levegő, olyan, mintha szusszantana, ez még az ő hangja.
Kint, Tómalmon egy gödör. Nem akarom kiengedni a kezemből, hiszen még meleg, ő az én kutyám! A szemét nem hunyta le, minket nézett végig. Lefogom, hadd aludjon.
Melléteszünk egy teniszlabdát, betakarjuk egy pléddel. Hull rá a föld. Aludj jól.
Volt egy kutyám.

Szerda

Csak könnyek, semmi más. Csak a fiam ne vegye észre. Még itt van, érzem. A szomszéd macska úgy fúj, abban a magasságban, ahol ő lenne, mintha látná, visszafordulok, a szívem feldübörög, nincs ott semmi, de érzem, ő volt az.
Este, a semmiből, hatalmas szender bukkan fel a szobánkban, fekete, potrohán piros folt. Kedves elkapja, szétszedem a szúnyoghálót, kiengedjük. Visszaszáll a hálóra. A kedves elpöcköli, elrepül. Ő volt az?
Volt egy kutyám.

Csütörtök

Már nincs itt, érzem. Este, a fiam már alszik, ülök a gép előtt, Kedves jön fel, letesz mellém egy dobozt, először észre sem veszem. Benne valami kicsi, szőrös. Nem nem, zokogom, nekem nem kell másik kutya, én a Rizsát akarom, nem nem!
Kiveszem a dobozból, belesimul az ölelésembe, mint a fiam.
Később, már lent a konyhában, fekszik az ölemben, nem akar elmozdulni, ha leteszem, visszamászik.
Furdal a lelkiismeret, hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy két napja halt meg a kutyám, és máris egy másikat simogatok?
Rizsa.
Belém égett.
s o h a s e m fogom elfelejteni
volt egy kutyám



A kanült kivettük - ne vigye magával a betegséget.
A nyakörv sem került vissza rá. Ő már szabd kutyi, ha akar, visszajön majd hozzánk.
Meg foglak ismerni.

Ki nem mondott szavak terme

2011. augusztus 30., kedd


Ódázgatsz. Mert nem szeretsz konfrontálódni, miközben tudod: néha kell. Majd holnap. Majd ha megcsináltam. Majd ha túl leszünk rajta.
Nem, nem fogyókúráról van szó, nem is életmódváltásról, szakdolgozatról- a beszélgetésről.
Nem teszed fel a kérdést (amire tudod is már a választ): "mi a baj velem?" Mert erre szükséges válaszolnia néha a szeretteidnek. És néha, neked is el kell mondanod, hogy mi a gond a másikkal. Ezek nem sértődések, csak régóta lenyelt észrevételek, aggódások, nemtetszések.
Este, mielőtt lefeküdnél, elhatározod, hogy másnap, most már tutira, szólsz, és leültök. Talán szólsz is, jó, mondja ő, csak éppen mégsem ér oda. A kérdőjelek maradnak, kísérteni. Aztán, egyszer csak, azt veszed észre: már késő. Már nem számít, már értelmetlen róla beszélni, de közben a zavar, ami adódott nem múlt el, csak megszoktad. Mint egy rossz szajha, később persze visszatér, kísérteni.
Magaddal nem tudsz elszámolni, s a ki nem mondott szavak sorban állnak a nyelved hegyén, csak gyűlnek, torlódnak, valahol a gyomortájékon tompa fájás: a veszteség. Már semmi sem lesz olyan mint rég. Miközben persze lényed egy része még reménykedik, hogy minden rendbe jön majd, magától.
Ebben a teremben félhomály van, és por, és szemét, és fehér zaj, a légkör feszült. Megfakult tükrökben látod a régi arcodat, a tizenötévest, a magabízót, vagy éppen bizonytalant, hallod a nevetséges, vagy akár szégyenletes mondatokat, amiket mondtál, a másik talán nem is emlékszik rá, de te nem feledheted. Kiegyenlítetlen számlák, a pénztárgép csak csenget, egyel több vagy kevesebb, mit számít már?!
Egyszer próbáld ki: kezdd el. Csak az első mondatot. Talán ezt: nagyon szeretlek. Vagy ezt: nagyon féltelek.


Tegnap anyukám egy régi nyaklánccal tért haza, a nagyanyámé volt. Az egyik kedvence, fehér, műgyöngy, semmi extra. Bár már több, mint tíz éve, hogy meghalt, még mamaszaga volt.
Nem szerettem igazán.
Zsarnoknak tartottam, veszekedősnek, kiabálósnak. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megbocsássak, hogy látni kezdjek. És rájöjjek: szerettem én, lényem ösztönös felével, azzal, amibe kódolva van a rokonság, kitörölhetetlenül.
És ahogy álltam ott, kezemben a nyaklánccal, szélvész röpített vissza a gyermekkoromba, ott álltam a konyhán, a gáz mellett, az asztalon viaszosvászon, a spájz tele kolbásszal, réz a küszöb, és mindez elmúlt, olyan rég, hogy talán már lényegtelennek is tűnik, de közben meg persze nem az.


Hát ezért.


Poszt helyett képregény

2011. augusztus 15., hétfő

Ha nem veszel ki innen azonnal, bőgni fogok!






Én mondtam...



Mi?? Még negyed óra??!?




Ááááááááááááááááááá!!!!!!

 
manómanna - by Templates para novo blogger