Since you've been gone

Nehéz lett volna bármit is írni a lentiek után, akárhányszor feljöttem ide, mindig elszomorodtam, de nem volt kedvem, erőm írni valami pozitívat. Vagy csak valamit.
De most már úgy érzem, muszály, a baj csak az, hogy az értelmi képességeim tavaly ősz óta jelentősen csökkentek, hála a rapid alvásmegvonásnak, amiben a kicsi fiam részesít, de az már egy másik történet. Vagy regény.

Úgyhogy inkább csak illusztrálok. A napjainkat.


Bár az éjszakák nehezek, nem az elalvással, hanem az "alva maradással" vannak problémák.


Mióta felfedeztük a játszóteret (már stabilan jár), és ha van annyira jó idő, lehet huncutkodni odakint.







Néha sétálni is megyünk.




Néha főzök is.








Az új kutyi nagyon bevált, nyugodt, bár sokat rosszalkodik, de már most látszik, hogy nagyon jó kutya lesz. A gyerek minden tépését, nyüsztölését szó nélkül tűri, és ahogy játszanak együtt, az csúcs. Csak sajnos nem tudom úgy szeretni, mint a Rizsát, és el is hanyagolom az embergyerek miatt.



Pedig tényleg nagyon jó fej.






És beköltöztünk a saját lakásunkba is, ahol néha móka, kacagás az élet




néha meg nem.



Uff.

Egy kutyaélet margójára

Szerda

Valami meghatározhatatlan, rossz érzéssel kezdődik: már megint nincs jól. Bekajált valamit.
Doki, gyógyszerek. Egyre rosszabbul lesz.

Szombat

A jeges rémület hajnalban: nagyon rosszul van. Vérvétel. Délelőttre tovább romlik, bejön a doki az eredményekkel, veseelégtelenség. Csak egy számból áll most minden: 339. Ennyi az értéke. 140-ig normális. Kedden újabb vérvétel majd, akkor kiderül.
Aztán az igazi rémálom.
Tehetetlenség.
Nem tudok segíteni.
Ne, ne, még ne, még nem vagyok kész elveszíteni! Még küzdj, harcolj, mindig kijöttél minden betegségből!
Első éjszaka, nem alszom, ötperecenként nézem, hogy lélegzik-e. A szorítás gyomortájékon nem enyhül. Hajnalban valamikor kettő körül megkönnyebbül, nincs látható jele, de érzem. Aludni továbbra sem tudok, mintha az akaratom tartaná életben. Ha megéri a reggelt, a 10 órát, a következő infúzióig, rendben lesz!

Vasárnap

Sárga a pisi, két kutyát is elaltatnak, egyiket pont mellettünk, összeomlok. Ne, ne, kérlek, annyira szeretlek, nem halhatsz meg!
Fekszik a kanapén, a helyén, nagyon gyenge, szerda óta nem evett, a tekintete követ, bárhová megyek, nem, ugye nem azt akarod mondani, hogy menned kell? Estére sokkal rosszabbul van megint, a szeme fehérje vérvörös, nehezen veszi a levegőt. Lent hagyjuk a konyhában, hadd aludjon, én úgyis csak zavarnám, hogy folyton rávilágítok az elemlámpával, hogy él-e még. Aludj jól, - így vagy úgy. Én kicsit nyugodtabb vagyok, a Kedves nem, könnyek közt suttogja: nem akarom, hogy szenvedjen. Én győzködöm, adjuk meg neki az esélyt. Hajnalban, amikor felkelek szoptatni, majdnem rálépek, a gyerekszoba előtti szőnyegen fekszik, feljött utánunk. Átviszem magunkhoz, ölben, tovább hány.

Hétfő

A pisi már nem sárga, a kutya gyengébb, mint eddig, enni nem akar, a vizet úgy diktáljuk belé, a doki még bizakodik, jeges kézzel simogatom, miközben folyik be az infúzió. Annyira szeretlek, ne add fel, kérlek, erős vagy, nekünk te kellesz! Ne haragudj, ne haragudj, nem figyeltem rád eléggé, a baba elvonta a figyelmem, ne haragudj, ha meggyógyulsz, minden nap elmegyünk sétálni, az se baj, ha húzod a pórázt. Kérlek, kérlek, nem halhatsz meg! Este árgus szemekkel vizslatjuk, a szeme fehér, mintha picit jobb lenne, nem merünk remélni. Menj, ha menned kell, suttogom. Remegni kezd, nagyon. Beviszem magammal a fürdőszobába, gyere, fürdünk még egyet utoljára, gondolom. Feküdnék aludni, holtfáradt vagyok, de tovább remeg. Betakarom a pólómmal, mellé ülök, amíg alább nem hagy. Éjszaka megint feljön utánunk, de már csak a lépcső közepéig jut el, ott találom, amikor megyek szoptatni. Ölben viszem fel. Kezdem feladni.

Kedd

Kicsit jobban van, gyomromban a kő hízik, már csak pár óra, és leveszik a vért. Megint remélek. Újabb logisztikai tervezés, ki legyen a gyerekkel, amíg mi a dokiknál vagyunk. A pisi továbbra is átlátszó. Nézem, ahogy a vér a kémcsőbe folyik. Szuggerálom, de nincs erőm. A Kedves elrohan a kórházba a vérrel, talán meg is lesz az eredménye, mire lefolyik az infúzió. Mellettünk küzdenek egy cica életéért, egy másikat hoznak elaltatni, ennek leveszik a vérét előtte, hátha segít a másiknak. Ugye megmaradt??
Már nincs sok hátra, mindjárt vége, tarts ki. Ne haragudj, ne haragudj, nagyon szeretlek. Eredmény még nincs, a járkálás sem segít, hazamegyünk. Ölben viszem fel, lerakom a kanapéra a plédjére, követ a tekintetével. Még van kutyám, még az enyém vagy, nem akarom kiereszteni a kezemből. Leülök mellé a kanapéra, ölbe veszem, még van kutyám. Még dobog a szíve, érezni akarom. Telefon a dokinak, még nincs eredmény. Tényleg jobban van.
Telefon.
331.
Nem javult semmit. Kedves fülén a telefon, ahogy néz, néz minket, ahogy mondja a dokinak, hogy akkor este gyere ki, légy szíves.
Légüres tér bennem, jéghideg. Nem, nem nem!! Ez nem lehet, még csak nyolc éves vagy, most költöznénk saját lakásba, nekem te kellesz, bocsáss meg!! Annyira szeretlek.
Ölben viszem le a kertbe, azonnal elfekszik a fa alatt. Lefekszem mellé, látom magam előtt azt a puha, gyönyörűséges kiskutyát, aki volt, most itt fekszik, árnyéka régi önmagának, ez nem lehet igaz!
Újabb logisztika, a doki hét után jön, a gyerek fél nyolckor fürdik. Hét előtt megszoptatom.
A kedves nem bírja már, kimegy az utcára, várni a dokit.
Én ölben leviszem a kertbe, pisil utoljára, átlátszó.
Ölbe veszem, mint a fiamat, énekelek neki, még van kutyám, ne félj, már nincs sok hátra, többé nem fog fájni. Nagyon szeretlek, életem egyik legjobb döntése te voltál, bocsáss meg, nem tudok segíteni. Hangok fentről, a doki áll a teraszon.
Még nem, csak egy percet adj, még van kutyám, még az enyém vagy, nagyon szeretlek!
Ölben viszem fel, leülök vele a kanapéra, maradhat a kezemben?
Utoljára tekerik le a kötést a kanülről, hány milliliter a halál?
Ne, ne kérlek ne
A fecskendő a kanülhöz ér, egy nyüsszentés, összeszorulhatott a kicsi szíve, két lassú sóhajtás, feje a vállamra dől, mint a fiam, amikor elalszik. Alszik már ő is.
A halál, ebben a formában, nem félelmetes. Talán békés. Talán végleges.
Nagyon fáj.
Ölben viszem ki a kocsihoz, a teste meleg, puha, tónustalan, mintha aludna. Zokogok.
Ahogy kiszállok vele, a tüdejéből kiszökik a még benne lévő levegő, olyan, mintha szusszantana, ez még az ő hangja.
Kint, Tómalmon egy gödör. Nem akarom kiengedni a kezemből, hiszen még meleg, ő az én kutyám! A szemét nem hunyta le, minket nézett végig. Lefogom, hadd aludjon.
Melléteszünk egy teniszlabdát, betakarjuk egy pléddel. Hull rá a föld. Aludj jól.
Volt egy kutyám.

Szerda

Csak könnyek, semmi más. Csak a fiam ne vegye észre. Még itt van, érzem. A szomszéd macska úgy fúj, abban a magasságban, ahol ő lenne, mintha látná, visszafordulok, a szívem feldübörög, nincs ott semmi, de érzem, ő volt az.
Este, a semmiből, hatalmas szender bukkan fel a szobánkban, fekete, potrohán piros folt. Kedves elkapja, szétszedem a szúnyoghálót, kiengedjük. Visszaszáll a hálóra. A kedves elpöcköli, elrepül. Ő volt az?
Volt egy kutyám.

Csütörtök

Már nincs itt, érzem. Este, a fiam már alszik, ülök a gép előtt, Kedves jön fel, letesz mellém egy dobozt, először észre sem veszem. Benne valami kicsi, szőrös. Nem nem, zokogom, nekem nem kell másik kutya, én a Rizsát akarom, nem nem!
Kiveszem a dobozból, belesimul az ölelésembe, mint a fiam.
Később, már lent a konyhában, fekszik az ölemben, nem akar elmozdulni, ha leteszem, visszamászik.
Furdal a lelkiismeret, hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy két napja halt meg a kutyám, és máris egy másikat simogatok?
Rizsa.
Belém égett.
s o h a s e m fogom elfelejteni
volt egy kutyám



A kanült kivettük - ne vigye magával a betegséget.
A nyakörv sem került vissza rá. Ő már szabd kutyi, ha akar, visszajön majd hozzánk.
Meg foglak ismerni.

Ki nem mondott szavak terme

Ódázgatsz. Mert nem szeretsz konfrontálódni, miközben tudod: néha kell. Majd holnap. Majd ha megcsináltam. Majd ha túl leszünk rajta.
Nem, nem fogyókúráról van szó, nem is életmódváltásról, szakdolgozatról- a beszélgetésről.
Nem teszed fel a kérdést (amire tudod is már a választ): "mi a baj velem?" Mert erre szükséges válaszolnia néha a szeretteidnek. És néha, neked is el kell mondanod, hogy mi a gond a másikkal. Ezek nem sértődések, csak régóta lenyelt észrevételek, aggódások, nemtetszések.
Este, mielőtt lefeküdnél, elhatározod, hogy másnap, most már tutira, szólsz, és leültök. Talán szólsz is, jó, mondja ő, csak éppen mégsem ér oda. A kérdőjelek maradnak, kísérteni. Aztán, egyszer csak, azt veszed észre: már késő. Már nem számít, már értelmetlen róla beszélni, de közben a zavar, ami adódott nem múlt el, csak megszoktad. Mint egy rossz szajha, később persze visszatér, kísérteni.
Magaddal nem tudsz elszámolni, s a ki nem mondott szavak sorban állnak a nyelved hegyén, csak gyűlnek, torlódnak, valahol a gyomortájékon tompa fájás: a veszteség. Már semmi sem lesz olyan mint rég. Miközben persze lényed egy része még reménykedik, hogy minden rendbe jön majd, magától.
Ebben a teremben félhomály van, és por, és szemét, és fehér zaj, a légkör feszült. Megfakult tükrökben látod a régi arcodat, a tizenötévest, a magabízót, vagy éppen bizonytalant, hallod a nevetséges, vagy akár szégyenletes mondatokat, amiket mondtál, a másik talán nem is emlékszik rá, de te nem feledheted. Kiegyenlítetlen számlák, a pénztárgép csak csenget, egyel több vagy kevesebb, mit számít már?!
Egyszer próbáld ki: kezdd el. Csak az első mondatot. Talán ezt: nagyon szeretlek. Vagy ezt: nagyon féltelek.


Tegnap anyukám egy régi nyaklánccal tért haza, a nagyanyámé volt. Az egyik kedvence, fehér, műgyöngy, semmi extra. Bár már több, mint tíz éve, hogy meghalt, még mamaszaga volt.
Nem szerettem igazán.
Zsarnoknak tartottam, veszekedősnek, kiabálósnak. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megbocsássak, hogy látni kezdjek. És rájöjjek: szerettem én, lényem ösztönös felével, azzal, amibe kódolva van a rokonság, kitörölhetetlenül.
És ahogy álltam ott, kezemben a nyaklánccal, szélvész röpített vissza a gyermekkoromba, ott álltam a konyhán, a gáz mellett, az asztalon viaszosvászon, a spájz tele kolbásszal, réz a küszöb, és mindez elmúlt, olyan rég, hogy talán már lényegtelennek is tűnik, de közben meg persze nem az.

Hát ezért.

ValenTÍN

12 évvel ezelőtt, emlékszem, álltam egy kicsit szocreálul berendezett szobában, ahol két telefon volt egymással szemben, és szagolgattam egy kötött férfipulcsit. Amit akkor (még) egy fiú viselt. Nagyon jó illata volt: a Crisp Winter nevű, kábé 300 Ft-os dezodor, amit a piacon lehetett venni, asszem. Azt mondják, az orrunk megszagolja, hogy ki az igazi. Hát, lehet benne valami, végülis.
A pulcsi még mindig megvan, a gazdája is, immáron anyakönyveztettük egymás iránti hajlamainkat - ráadásul duplán, van egy német, meg egy magyar is, és közben felnőttünk, szinte észrevétlenül.
Akkoriban még nem volt divat a február eleji, rózsaszínes, szívecskés, cukrozott taknyos őrület, és mi mégis boldogok voltunk. Nem kellett ünnep, hogy tudjuk: szeretjük egymást. Aztán persze mi is betörtünk, jöttek a csokik, meg más apróságok, de valójában egyikünk sem érezte annyira fontosnak. Sokkal jobb csak úgy meglepni a másikat, nem kényszerből, meg birka-ösztönből. Persze, az is jó, ha valaki nagy csinadrattás, pezsgős-kaviáros, rózsás, meg mittom én, milyenes napot tart: egészségére, csak nekem ne legyen kötelező.
Az elmúlt 12 év alatt sok minden történt velünk, de a lényeg, azt hiszem, nem változott: szagolgatás ide-oda, az utána következő, tartalmas (!) beszélgetés azóta is tart. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, és még mindig kíváncsiak vagyunk a másikra. Talán, ilyen egyszerű... talán, ez a legnehezebb.

S a mondandóink csak sokasodnak: ehhez íródik az új blogom , ami annak a bizonyos harmadiknak az érkezése körül forog, kicsit eltérve a megszokottól.

Summa Summarum

A tavalyi évben...

- kipróbáltam, milyen két munkahelyen dolgozni. És kiderült, hogy működik, főleg, ha leszokom arról, hogy a kettőt összehasonlítgassam.
- Sokadszorra elhatároztam, hogy többet fogok mozogni, amiből persze nem lett semmi, a mérhetetlen lustaságom miatt,
- többször méla undorral állapítottam meg, hogy milyen punnyadt és puhos vagyok, ami a fentiek következménye,
- éppen ezért bizonyos ruhadarabjaim nem keülhettek elő a szekrény sötétjéből.
- Áprilisban, egy napfényes délutánon megfogant a gyermekünk,
- amit abban a pillanatban mindketten sejtettünk,
- és májusban bizonyosságot is szereztünk róla.
- Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni.
- Egy éves házasok lettünk,
- és ezt Spanyolországban ünnepeltük,
- ahol energiáink egy része a baba és a hordozója miatti aggódással telt,
- miközben én heroikus és magányos küzdelmemet vívtam a hányingerrel.
- Mindketten megkönnyebbültünk, amikor hazaérvén kiderült, hogy minden rendben van.
- És innentől kezdve az év a várakozásról szólt, amiben egészen új érzéseket ismertem meg, és megint tanultam valamit önmagamról.
- Nevezetesen azt, hogy bár jobban bírom a gyűrődést, mint gondoltam, a bennem lévő megfelelési kényszer (tökös csaj vagyok), sok esetben megnehezíti a dolgomat.
- Megtanultam, hogy változatos testrészeim, amiknek eddig nem is voltam tudatában, tudnak úgy fájni, hogy ne tudjak aludni éjszaka,
- és közben arra törekedtem, hogy ezt a Kedves ne vegye észre.
- Emiatt egyre csendesebben tudok felkelni az ágyból éjszaka.
- És, bár valóban megy a két munkahely együtt, kiderült az év végére, hogy azért nagyon-nagyon fárasztó is.
- Amiből levontam a következtetést, hogy legközelebb elmegyek szabira a szülés előtt.
- Szorongtam, féltem, dühöngtem a kórházak és a szülés miatt,
- majd elengedtem mindezt, és nem maradt más, csak a készülés az elkövetkezőkre.
- Azt hittem, hogy a babaszoba sosem készül el, de végülis időben meglett,
- és aminek örülök, hogy sikerült elkerülni a szokásos édibédi-cukkermukker elemeket.
- Megismertem egy más, jobb orvos-beteg kapcsolatot, ami tényleg a bizalmon és kölcsönös tiszteleten alapul.
- A karácsonyra alig tudtam koncentrálni, annyira a baba érkezése foglalkoztatott,
- de közben reménykedtem is, hogy nem szenteste fog kibújni, mert az szívás, hiszen olyan, hogy dupla ajándék, nincs.
- Szilveszterkor, éjfélkor, mély önsajnálatban egyedül ültem a fürdőszoba padlóján a kutyával az ölemben, hogy ne hallja a tűzijátékot, és ne őrüljön meg, miközben a Kedves dolgozott.
- Másnap már éreztem, hogy szülni fogok.

És ez így is lett.

Mert az új évben

valami olyan komplex, mindenen, - hiten, félelmen, féltésen, örömön, törődésen, bizalmon - átívelő élményben volt részem, amire nagyon nehezen találok szavakat, és amitől sokkal-sokkal több lettem, mint azt bármikor is gondoltam volna. Egy olyan szintre léptem a szeretetben, ahol az én nem számít, és ahol átértékelődik minden, miközben minden egyes nappal bővül, színesedik a skála, amit érzek. És közben azt is megtanultam, hogy az ösztöneim mindig megmutatják majd a helyes irányt, amikor az értelmem bizonytalan. Megtanultam átadni magam valami felsőbb erőnek, már nem kérdezősködök, nem akadékoskodok, elengedtem mindent, ami útjába áll, sodródom az áramlattal, miközben nem vagyok kiszolgáltatott.

Mert az új év második napján megszületett a kisfiam.

2010 volt

Honnan tudod, amikor kezdődik egy új év, hogy milyen lesz? Felkészül a tested-lelked a változásra, ha az a küszöbön áll? Vagy azért történik meg, mert kinyitottad azt a bizonyos kaput? És ha tudnád a választ, kevésbé félnél?
Babonás vagy? Akkor ne egyél csirkét, főzz viszont lencsét, és egyébként is: nagyon vigyázz, hogy mit csinálsz az első napon.

Még sosem töltöttem egyedül az új év első perceit, panaszkodnék, aztán rájövök, hogy nem is vagyok egyedül: csak le kell néznem a pocakra. És különben is: mit számít, hogy mikor bontja meg az ember a melóból hazatérő Kedvessel azt a kölyökpezsgőt? Egy órával előbb, vagy később, nem érdekes. A legfontosabb kérdés úgyis az, hogy mikor érkezik az a valaki, akit már tavasz óta nagyon várunk.
Békesség legyen.


A fotót köszi Tibunak.

Baba a pocakban, cica a pocakon

Mikor még eszedbe se jut, hogy gyereket szeretnél:

"- Mi lesz a kutyával, meg a macskákkal, ha terhes leszel?"
- Mi lenne, kidobom őket az utcára a csába.

"- Nem félsz, hogy elkapsz valamit a macskától?"
- Nem.

Mikor megfogant a baba:

"- Nem lesz a kutya nagyon féltékeny a babára?"
- Dehogynem. Valószínűleg az első óvatlan pillanatban kilopja majd a kiságyból, és elássa a kertben. Rivális kiküszöbölve."

"- Majd a macskákkal vigyázni kell, mert ráfekszenek a baba arcára!"
- Hát igen, aki egy kicsit is ismeri a macskákat az tudja, hogy ez milyen veszélyes. Mert ugye a macskák szeretnek marha kényelmetlenül feküdni mindenhol. Pl. egy baba feje elég kényelmetlen lehet, valahogy nem eshet jó fekvés rajta.

"-Majd jól el kell ám zárni az állatokat a babától."
- Hát most úgy tervezem, hogy úgy 5 éves koráig nem is láthatja őket.

Hibás test-dublőr

Mindenkinek a fejében van egy kép, hogy ő valójában milyen. Ehelyett a valóság: a hibás test-dublőr. Ő az, akinek több a szarkaláb a szeme körül, mint kéne, akinek a haja soha nem áll úgy, ahogy kéne, és a kis hurkákról deréktájt még nem is beszéltem... A sminkje, ha van, egy picit mindig elkenődik, és hiába is próbálja behúzni a hasát, akkor is látszik.
Legteljesebb valójában többnyire a próbafülkék könyörtelen fényében mutatja meg magát, vagy azokon a fotókon, amikről készületükkor azt gondoltad, hogy a legjobb képek lesznek rólad. De nem csak külsőre okoz meglepetést: ő az, aki elbőgi magát egy végletesen blőd, nyálas filmen, vagy szövegen, aki halára rémül egy szánalmas kis rovar látványától, esetleg felhúzza magát egy jelentéktelen marhaságon.
Azt hiszed, teljesen ismered magad: ő ott terem, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Nem hagyja, hogy jobb napjaidon, némi elnézéssel teljes szimpátiával szemléld önmagad, rámutat gyarlóságaidra, kímélet nélkül.
Utálod őt.
De megszabadulni nem tudsz tőle, ott van veled mindig, a füledbe duruzsol, meghittebb pillanataidat is igyekszik elrontani blazírt megjegyzéseivel.
Hiába kéred, hogy hagyjon békén: nem menekülhetsz tőle, lepereg róla minden ingerült megjegyzés. Játszik veled, de közben ő sem érzi jól magát, hiszen ő te vagy, te ő, és amikor végérvényesen elveszted a fonalat, és azt gondolod, hogy az nem lehet, hogy te ilyen selejtes legyél, akkor a hibás test-dublőr ott terem, és bebizonyítja, hogy de.
Tanulj meg együtt élni vele.

-------------------------------------------------------------------------------------

Ötlet: mély, örök hódolat a nagyszerű, az utolérhetetlen Imogen Heap-nek

Új zajok

Vannak időszakok, amikor az ember folyamatosan felfedez valami újat: nálam, most éppen a hangok vannak soron. Most vizsgáztattam először, és felfedeztem egy új, sajátos zörejt, amit kiadok magamból, ami tulajdoknéppen egyfajta biztató-helyeslő hanghatás, célja a visszajelzés, de ugyanakkor a zavartalan felelet biztosítása. Hosszú távon egyébként eléggé unalmas dolog vizsgáztatni.
Aztán vannak újfajta hangok a házban is: ezek a nyuszitól jönnek, mivel fel kellett költöztetni a nappaliba, a csupasz segge miatt. Ugyanis az a rasztatömb, ami a fenekén volt, már akkora méreteket öltött, hogy nem nézhettem tovább, és elvittem lenyíratni. Íme a végeredmény:



Egészen barátságos zajok ám ezek: nyuszinyelv-lafatyolós, fület vakargatós, kaját a szájban futószalagaon eltüntetős hangok. Olyan meghitt. Néha kiengedem, és akkor lehet bandázni a többi háziállattal, akik közül csak a kutyi olyan bátor, hogy közel merészkedjen. A macsekok bizonyára látták a Gyalogg-galoppot. Bár tartok tőle, hogy néha a kutyában van némi fajtalan hátsó szándék... De néha tökre jól elvannak.



És a tél már megszokott zaja a kutyszőr-növekedés és elhullajtás hangjai, amihez a macskaszőr hullás is csatlakozik, bár nem olyan vehemensen. Ezután jön persze az átkozódva felsörprés-hang, a mármegintfelkellmosni, illetve a ssszamegmiezmármegint választékos dallama. Aztán a kutyafürdetés, kirázomabundámbólavizet, és a beltörölközömakanapéba, végül ezt, mintegy megkoronázásaként az események ilyentén folyásának a megintpatkányfejűkutyalettél, röhögéssel társulva, némi kárörömmel spékelve, de csak a buké kedvéért. Illusztráció alant.

Waiting room

Megtudod, hogy lesz. Az A valami, amit szerettél volna, és nem is remélted. Olyan vagy, mint a macska, ahogy ül az ablakban, némán, méltóságteljesen, a messzeségbe bámuulva. És vár. De még messze van: nem éled bele magad, csak néha-néha simogatja meg a szíved a gondoltata- az öröm. Mert várni, alapvetően, jó. Persze, ezzel sokan nem értenek veled egyet, de te a türelmes típus vagy: a sorban sem kezdesz hőbölögni, ha a tanuló pénztáros bénázik, ha nem jön rögtön a busz, ha sokan állnak előtted az orvosnál. Legfeljebb viszel magaddal olvasnivalót.



Aztán egyszer, nem is olyan hirtelen, rájössz, hogy már itt van, nemsokára. Még nem látod élesen, csak olyan elmosódottan, mint felkelés után, szemdörgölés előtt, de a körvonalak ígértesen jelzik, hogy valami már készülőben van.



Amikor végre elérhető közelségben van, te nem leszel csalódott, kiábrándult, mint azok, akik a vágyakozásért élnek, mert tudod, hogy a pillanat öröme milyen jó is lehet, és igyekszel minél élénkebben átélni, elraktározni magadban, hogy később, amikor az egész már csak emlék, még mindig legyen benne mosolyerő. Néha van benne valami keserédes hangulat is, de nem bánod, azt is beengeded. Érzed, hogy élsz.




De a legjobb mégis, az előtte. Amikor számolod vissza a napokat, a perceket. Amikor már bizonyosság van, készülődés, már máshogy fekszel le aludni, amikor mozdulataidban benne van a vége valaminek. A várakozásnak. És a kezdet: a tekintetedben, a zene, pedig szól benned. Ez az öröm.








- Megyünk nászútra.

Hoch.zeit

Kerülném a nagy szavakat, amiket ilyenkor szokás mondani: úgysem lehet visszaadni mindazt, amiből egy esküvő felépül. Az biztos, hogy én nem vagyok az a "tipikus" nő: soha nem foglalkoztatott, hogy egyszer majd férjhez megyek. Pedig, amikor az eseményre készülődve megvettem az ide vonatkozó szakirodalmakat (Esküvő Magazin, stb.), megtudtam, hogy már a kislányok is arról ábrándoznak, hogy milyen lesz a menyasszonyi ruhájuk. Hát én nem. Biztos valami baj van velem. Még műkörmöm sem volt...meg fátylam, meg uszályom, meg abroncsos alsószoknyám, meg kesztyűm. A ceremónia előtt három órával még a városban sétáltunk kényelmesen, kábé egy óra alatt készültem el, teljesen egyedül, csak a cipzáramat húzta fel az anyukám. A hajamat, a sminkemet is én csináltam, és nagyon örülök, hogy nem kellett egy egész délelőttöt valami kozmetikai szalonban töltenem. Egyetlen ruhaszalonban sem voltam, kinéztem egy modellt, és egy kitűnő varrónővel megvarrattam, akinek nagyon hálás vagyok, mert gyönyörű lett, pont olyan, amit szerettem volna, még a japán turisták is engem fényképeztek. Merthogy nem itthon Sopronban házasodtunk össze, hanem Ausztriában, Hallstattban. Na nem azért, mert olyan pénzes banda lennék: pont ellenkezőleg, nagyon nagy lett volna egy klasszikus esküvő esetén a násznép, és ez sokba kerül. Ezért eldönötttük, hogy egy kicsi, titkos esküvőt csinálunk, abban a városban, ami nagyon közel áll a szívünkhöz, és ami annyira szép, és olyan hangulata van, hogy mindenkit rabul ejt. És, ahol a megérkezésünk pillanatában otthon érezzük magunkat. Szóval németül és magyarul is kimondtuk az igent, egy hétszáz éves épületben ebédeltünk, és alapvetően három napig ünnepeltünk: pénteken egy kis szalonnasütés a tóparton, szombaton az esküvő, vasárnap délután haza, és még délelőtt lehetett várost nézni.
És nekem egyszerűen ez A tökéletes esküvő volt, egyetlen mozzanata nincs, amit utólag megváltoztatnék, egyszerűen minden összejött, gyönyörű idő volt, pedig esőt mutatott a hétvégére, mindenki iszonyúan kedves volt velünk a szállásokon, az étteremben, és úgy általában, és végig éreztem a szeretetet, a vendégeinktől, egymás és mifelénk, rólunk nem is beszélve. (Na, ekkis elcsépelés csak beficcent.)
Ey titkos esküvő egyébként arra is jó, hogy az ember letesztelje a barátait, akiket kihagyott, ki az, aki őszintén örül, ki az, aki megsértődik, aki nem hisz bennünk, stb. Persze erre csak így utólag jöttünk rá, amikor elkezdtük felhívogatni az embereket. Az eredmény alapvetően pozitív, bár pont abban az emberben kellett csalódnunk, akitől nem vártuk - vagy mégis, csak reménykedtünk, hogy mégse...
De hogy kép is legyen, itt a csokrom, ami boglárkából és rózsábol volt kötve:




Ez pedig a kilátás a szobánkból, a szállás ugyanis a hegy etetjén volt, ahonnan rá lehetett látni az egész tóra.



És boldog vagyok. Nagyon.

Hétvégi program

Nem tűntem el, csak az utóbbi időben el voltam foglalva valami fontos dologgal, amiről némi ízelítőt adhat az alábbi kép:




Később majd beszámolok.

Nyuszi ápdét: Hanga

Köszönöm mindenkinek a jó ötleteket névügyben, végül a Hangában maradtam, de az is lehet, hogy egyszerűen csak Nyuszi lesz... A Művésznők (Kriszti, Móni) hívhatják Pityunak, ha szeretnék. :)
Egyébként olvastam egy vadászkönyvben, hogy a fiúnyuszi oválisat, 'olajbogyószerűt' o_O kakil, a lánynyuszi kereket. Szóval az én nyuszim tuti lány, amennyiben ez áll a tenyésztett nyulakra is.
Ja, és majd lefotózom a fenekét is, ugyanis le kellett nyírni rajta a szőrt, mert annyira berasztásodott, hogy egy tömbben állt a popsiján a bunda. Úgyhogy most csupasz fenékkel ugrándozik a kertben, kegyetlenül néz ki. :D

Vers. Mindenkinek.

Mint sötétet a fény -
úgy leltelek,
mint utazó a megürült padot,
és úgy szeretlek most, ahogy mély
vizeknek halai az iszapot.
Tenyerembe simogatás lapul
- így bújnak meg házak közt csöpp terek.
Elment a kedves.
Én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek.

/Kepes Sára




Nem a kedvenc versem, de szép. Küldjetek nekem kedvenc verseket!

Új lakó

Ezt a cukorfalat nyuszit a Kedvestől kaptam ma délelőtt, a többi állatunk legnagyobb örömére. A fajtáját tekintve oroszlánfejű törpenyúl, és (elvileg) kislány. Csak az a baj, hogy még nincs neve, úgyhogy várom a javaslatokat! Az első képen az a fehér pamacs nem az orra, mindegyik lábán van egy ilyen ksi fehér zokni. Előszőr Zokninak is akartam elnevezni, de a Kedves lestoppolta egy majdani kutyánk nevének... A bundája sem makulátlan, mert először a nyuszi-csomaggal vett faforgácsot tettük alá, ami durván a szőrébe ment, és zavarta is, úgyhogy azt kicseréltük alatta. De nagyon jó fej, már most oda vagyok érte. :)

Ének

Mindig is szerettem volna énekes lenni, de ez sajnos nem fog bekövetkezni: hihetetlen módon botfülem van, és rettenetes a hangom- ráadásul mindig hamis vagyok, és még nem is hallom. Valami baj lehet a fülemmel, lehet, hogy a gyerekkori, számtalan fülfelszúrás miatt? Tulajdonképpen mindegy is. Éppen ezért, nagyon szeretem nézni, ahogy a tehetséges emberek énekelnek, lenyűgöz az a varázslat, ahogy egy testben lévő izmok és szervek formálnak valamit, ami evolúciós szempontból tulajdonképpen még felesleges is lehet... bár ezt a hozzá értő tudósoknak kéne inkább megmondaniuk.

Nagyon sok kedvenc énekesem van, de csak kettőről vannak saját fotóim, úgyhogy szerepeljenek most ők itt.

Palya Bea, aki nem csak gyönyörű, öntudatos, és független nő, hanem az egyik legtehetségesebb magyar énekesnő. Csodálatos az az ősi játékosság, ahogy a csupa-férfi zenekarát irányítja, egybeolvad velük és a zenével.





A másik Richard Bona, aki világhíres jazz-zenész, számtalan formációban szerepelt, de van egy saját zenekara is. Ő az a személyiség, aki megjelenik a színpadon, és azonnal szeretned kell, ellenállhatatlan személyiség, kitűnő humora van, miközben a virtuozitása lenyűgöző.

Nyelv ki

Szóval nagyon szeretem nézni, ahogy emberek erős koncentrációban kidugják a nyelvüket- ezen a képen a Kedves látható, aki bizonyára nem örül majd a népszerűsítés eme formájának, dehát nincs mit tenni...Főleg azért sem, mert náluk ez családi hagyomány, mindenki nyelvvel segít rá az összpontosításra.
Mindegy hogy (mint jelen esetben) a keresztfiunk tartásáról, vagy egy Kinder-meglepetés összerakásáról van szó.

Cicaszag

Valahogy mindig az történik, amikor jövök haza Pestről, és a cicauraságok hozzájárulnak, hogy leboruljak a lábaik elé, hosszú percekig tudom őket szagolgatni, imádom ezt az illatot. Ilyenkor ők nagy kegyesen feltartják a fejüket, és hagyják, hogy szimatoljam a nyakukat, néha dorombolnak is, de az már extra bónusz. Ezen a képen a Marci vágja magát szaglópózba:



Volt egy cicám előttük, ő kiscsaj volt, és amikor még nem volt sterilizálva, és tüzelt, akkor volt a legjobb illata, édeskés pézsmaszag, és egyébként is, minden területen egy tündér volt, nem úgy mint ezek a mini-rabszolgatartók.

De egy ilyen pofának hogy lehet ellenállni?

A hetedik

Krisztától kaptam ezt a díjat, igazán örültem neki, és amikor nekiálltam gondolkozni, hogy mi is az a 7 dolog, amit szeretek, rájöttem, hogy egészen sok minden közül kéne választani... Mert csinálhatnék egy olyan hetes listát, ahová a szívemhez kedves emberek (és állatok) kerülnek, vagy egy olyat, amin azok a dolgok vannak, amiket szívesen csinálok a szabadidőmben, vagy csak egyszerűen bármi, ami hirtelen eszembe jut... Úgyhogy el is határoztam, hogy szétbontom ezt a "feladatot", és rászánok egy kis helyet itt a blogon ezeknek a dolgoknak.

Tehát a lista:

1, szeretem a cicaszagot, ezt a finom, puha, meghitt illatot,
2, szeretem az olyan embereket, akik kidugják a nyelvüket koncentrálás közben
3, szeretem nézni, ahogy tehetséges emberek énekelnek,
4, szeretek darában, babban, lencsében, lisztben turkálni, pörgetni az ujjaim között,
5, szeretem a fővő tojás illatát,
6, szeretek a földön feküdni, mindegy, hogy hóban, réten, fű között, deszkán, szőnyegen,
7, szeretem megtanulni azokat a verseket, amik lenyűgöznek.

AZ elkövetkező napokban majd kifejtem a fentieket.

És akikre én is kíváncsi vagyok (akiket még tudomásom szerint nem javasolt senki): Donna Quijote, akinek csodálatos történetei vannak, Szegedi Katalin, aki gyönyörűen rajzol, és nagyon tetszenek az illusztrációi, és Ráczkevi Kata, aki fantasztikus dolgokat varr, amit azért is értékelek, mert eredetileg én varrónő lennék...

Nyugi

Ha az embernek fárasztó napja van, nincs jobb egy szippantásnyi cicaszagnál... ami akkor a legjobb, ha alszanak. Sajnos holnapig várni kell rá.