Nap mindenkinek

Ha már ilyen takony idő van, akkor nem árt egy kis fény valahonnan...

Süti

A tegnapi süti nagyon jól sikerült, de azért a manóim is közbeléptek: amikor ki akartam fordítani a sütit a koszorúformából, még az alja olyan ráragadós volt, és, ha tovább feszegettem volna, akkor úgy esett volna ki, hogy a teteje a fomában maradt volna. De szemfüles voltam, és megakadályoztam a merényt, a süti visszakerült egy kis időre, a végeredmény pedig mindenki elégedettségére ad okot. Azért is jó ez a recept, mert negyed óra alatt kész a tészta, és már csak sütni kell... meg néha a manók orrára koppintani, hogy ne szenyózzanak az emberrel.

Sütimanó

Ma vendégségbe megyek, és sütni fogok, úgyhogy bemutatom a sütimanót:

Ő minden háziasszony rémálma. Nagyon nagy lábai vannak, és mindig mezítláb jár, mert nem is kapna cipőt hatalmas tappancsaira. Akkor jön elő, amikor olyan süteményt sütsz, amihez külön tortalapot kell gyártani előtte. Amikor elkezded kinyújtani a tésztát, már odaül a válladra, és figyel, érdeklődése fokozódik, amikor berakod a tésztalapot a sütőbe. Amikor aztán kész, kiveszed, leugrik a válladról, rá a lapra, és elkezd fel-le járkálni rajta, aminek köszönhetően a tészta széttörik. És ez az, amit szerettél volna elkerülni, hisz pont az a lényeg, hogy a cucc egyben maradjon. De ez a manó akkor is előjön, ha tojáshabos sütit sütsz, mert annak a tetején is nagyon szeret mászkálni, kimondottan élvezi, ahogy a lábujjai között kitüremkedik egy kis édes, fehér hab. Eredmény: a sütid teteje olyan lesz, mint a csizmatalp. Ő nem nevet ki, amikor észreveszed a hibát: veled együtt
bánkódik, szitkozódik, immár újra a válladon ülve, miközben a körme alól bányássza ki az ottmaradt finom maradékot. Mert egyébként az a süti lesz a legfinomabb, ami összeesett, széttörött… csak éppen tálalni nem tudod, mert úgy néz ki, mint amit egyszer már megettek.

Az illusztráció megint Lackó műve...köszönet érte!

Egy szar nap végére

Mennyire jellegzetes már, hogy ha valami rossz történik, akkor az hullámzik. Jön egy rossz hír délelőtt, az ember kiakad, majd szépen lassan megnyugszik, esetleg kompenzál valahogyan (én például egy isteni fehércsokis tejcsokival a Csokis Csajoknál), aztán, amikor már minden rendben levőnek látszik, jön még valami negatív. És ekkor be kell ismerni, hogy ez a nap már nem lesz jobb, és semmi fontosat nem kéne csinálni, nehogy elromoljon még az is.

Úgyhogy be is fejezem, és mellékelek egy kevésbé szar nap termékét, a Zoknihapeket. Azért is jó ilyesmit varrni, mert nagyon egyszerű, és viszonylag gyorsan elkészül. És tök jó fej, nekem nagyon tetszik. Ilyen hapekek tanyáznak a lakásunkban néhány megfelelő klímájú helyen. Mert szeretik a meleget, úgyhogy huzatba nem lehet őket rakni.

Manótipológia I.

Akkor most bemutatnám, hogy miről is beszéltem tegnap:

Eltüntetős manó:

Belőlük többféle van, mindegyiknek más a szakterülete.
A zoknis manó a leggyakoribb, ő szinte minden háztartásban előfordul.
Kifinomult ügyességgel tünteti el a fél zoknikat, és arra is ügyel, hogy a kedvenc zoknink legyen az, ami elveszik. Amikor felfedezzük a hiányt, és bosszankodunk, hogy márpedig mi emlékszünk, hogy a mosógép felé menet még mindkét zokni megvolt, visongva nevet elégedettségében. Később általában megkönyörül rajtunk, és egy feltűnő, de lehetetlen helyre visszarakja a hiányzó darabot.
Az általánosan eltüntető manó mindig azt a tárgyat rejti el, amire nagyon szükséged van, és még azt is tudod, hogy nemrég hol volt, de ott most nem találod, sőt, sehol máshol sem. Utólag persze visszacsempészi pár centivel arrébb, mint ahol kerested, s kellemetlen, éles hangon vihog, ha sikerült megtréfálnia.

Az illusztrációt Lackó készítette.

Indulás felindulásból

Nem értem, hogy miért is van az, hogy bizonyos dolgok jobban eltűnnek, mint mások. Pölő az ollók. Meg a kések. Most éppen a körömcsipesz. Szerintem egyedül eltartanék egy kisebb körömcsipesz gyárat, annyit fogyasztok el, pedig nagyon megbecsülöm őket, főleg, ha jó élesek. Viszont ollóval egyszerűen képtelen vagyok körmöt vágni, valahogy nem esik a kezemre, az eredmény pedig... csak egy nagy háát. Most, mielőtt átköltöztem egyik albiból a másikba, már elveszett egy, nem baj, gondoltam, veszek egy újat, új albi, új élet, új körömcsipesz... de most ez is eltűnt, rekordidő (két hét) alatt. Pedig a szobám nem lehet több 10 négyzetméternél, egy darab mini szekrény, egy polc, hogy hováafba tűnhetett, nem is értem. Ilyenkor, amikor a racionális énem kerekedik felül, lelkiismeretesen megpróbálja megtalálni a cuccost, felforgatja többször is a lehetséges helyeket, közben azt zsolozsmázza, hogy "nem veszhetett el, nem veszhetett el, itt kell lennie". De naná hogy nincs meg. Eközben lényem gyermetegebb éne némi hisztérikus felhanggal nevetgél, majd azon siránkozik, hogy akkor most mégis, hogyan lesznek a csecse körmök meggyártva?? Merthogy, be kell ismernem, rühellem, ha a körmeim nincsenek rendben, csak olyan normális keretek között, műkörmöm még sose vót, de ha eppcit be van repedve, már rohanok is a körömcsipeszért, ha mindez napközben történik, akkor orálisan próbálok az anomálián felülkerekedni- magyarul lerágom huszárosan. Beteges, tudom. Szóval nincs meg a csipesz, már semmi se segít, és ilyenkor veszem elő a manókat... Mert új csipeszt nem veszek (egyenlőre), az a vereség beismerése lenne. Még egy darabig tűrök, ahh, milyen heroikus is ez már...
Apropó, meséltem már az eltűntetős manókról?