2011. szeptember 8., csütörtök

Egy kutyaélet margójára

Szerda

Valami meghatározhatatlan, rossz érzéssel kezdődik: már megint nincs jól. Bekajált valamit.
Doki, gyógyszerek. Egyre rosszabbul lesz.

Szombat

A jeges rémület hajnalban: nagyon rosszul van. Vérvétel. Délelőttre tovább romlik, bejön a doki az eredményekkel, veseelégtelenség. Csak egy számból áll most minden: 339. Ennyi az értéke. 140-ig normális. Kedden újabb vérvétel majd, akkor kiderül.
Aztán az igazi rémálom.
Tehetetlenség.
Nem tudok segíteni.
Ne, ne, még ne, még nem vagyok kész elveszíteni! Még küzdj, harcolj, mindig kijöttél minden betegségből!
Első éjszaka, nem alszom, ötperecenként nézem, hogy lélegzik-e. A szorítás gyomortájékon nem enyhül. Hajnalban valamikor kettő körül megkönnyebbül, nincs látható jele, de érzem. Aludni továbbra sem tudok, mintha az akaratom tartaná életben. Ha megéri a reggelt, a 10 órát, a következő infúzióig, rendben lesz!

Vasárnap

Sárga a pisi, két kutyát is elaltatnak, egyiket pont mellettünk, összeomlok. Ne, ne, kérlek, annyira szeretlek, nem halhatsz meg!
Fekszik a kanapén, a helyén, nagyon gyenge, szerda óta nem evett, a tekintete követ, bárhová megyek, nem, ugye nem azt akarod mondani, hogy menned kell? Estére sokkal rosszabbul van megint, a szeme fehérje vérvörös, nehezen veszi a levegőt. Lent hagyjuk a konyhában, hadd aludjon, én úgyis csak zavarnám, hogy folyton rávilágítok az elemlámpával, hogy él-e még. Aludj jól, - így vagy úgy. Én kicsit nyugodtabb vagyok, a Kedves nem, könnyek közt suttogja: nem akarom, hogy szenvedjen. Én győzködöm, adjuk meg neki az esélyt. Hajnalban, amikor felkelek szoptatni, majdnem rálépek, a gyerekszoba előtti szőnyegen fekszik, feljött utánunk. Átviszem magunkhoz, ölben, tovább hány.

Hétfő

A pisi már nem sárga, a kutya gyengébb, mint eddig, enni nem akar, a vizet úgy diktáljuk belé, a doki még bizakodik, jeges kézzel simogatom, miközben folyik be az infúzió. Annyira szeretlek, ne add fel, kérlek, erős vagy, nekünk te kellesz! Ne haragudj, ne haragudj, nem figyeltem rád eléggé, a baba elvonta a figyelmem, ne haragudj, ha meggyógyulsz, minden nap elmegyünk sétálni, az se baj, ha húzod a pórázt. Kérlek, kérlek, nem halhatsz meg! Este árgus szemekkel vizslatjuk, a szeme fehér, mintha picit jobb lenne, nem merünk remélni. Menj, ha menned kell, suttogom. Remegni kezd, nagyon. Beviszem magammal a fürdőszobába, gyere, fürdünk még egyet utoljára, gondolom. Feküdnék aludni, holtfáradt vagyok, de tovább remeg. Betakarom a pólómmal, mellé ülök, amíg alább nem hagy. Éjszaka megint feljön utánunk, de már csak a lépcső közepéig jut el, ott találom, amikor megyek szoptatni. Ölben viszem fel. Kezdem feladni.

Kedd

Kicsit jobban van, gyomromban a kő hízik, már csak pár óra, és leveszik a vért. Megint remélek. Újabb logisztikai tervezés, ki legyen a gyerekkel, amíg mi a dokiknál vagyunk. A pisi továbbra is átlátszó. Nézem, ahogy a vér a kémcsőbe folyik. Szuggerálom, de nincs erőm. A Kedves elrohan a kórházba a vérrel, talán meg is lesz az eredménye, mire lefolyik az infúzió. Mellettünk küzdenek egy cica életéért, egy másikat hoznak elaltatni, ennek leveszik a vérét előtte, hátha segít a másiknak. Ugye megmaradt??
Már nincs sok hátra, mindjárt vége, tarts ki. Ne haragudj, ne haragudj, nagyon szeretlek. Eredmény még nincs, a járkálás sem segít, hazamegyünk. Ölben viszem fel, lerakom a kanapéra a plédjére, követ a tekintetével. Még van kutyám, még az enyém vagy, nem akarom kiereszteni a kezemből. Leülök mellé a kanapéra, ölbe veszem, még van kutyám. Még dobog a szíve, érezni akarom. Telefon a dokinak, még nincs eredmény. Tényleg jobban van.
Telefon.
331.
Nem javult semmit. Kedves fülén a telefon, ahogy néz, néz minket, ahogy mondja a dokinak, hogy akkor este gyere ki, légy szíves.
Légüres tér bennem, jéghideg. Nem, nem nem!! Ez nem lehet, még csak nyolc éves vagy, most költöznénk saját lakásba, nekem te kellesz, bocsáss meg!! Annyira szeretlek.
Ölben viszem le a kertbe, azonnal elfekszik a fa alatt. Lefekszem mellé, látom magam előtt azt a puha, gyönyörűséges kiskutyát, aki volt, most itt fekszik, árnyéka régi önmagának, ez nem lehet igaz!
Újabb logisztika, a doki hét után jön, a gyerek fél nyolckor fürdik. Hét előtt megszoptatom.
A kedves nem bírja már, kimegy az utcára, várni a dokit.
Én ölben leviszem a kertbe, pisil utoljára, átlátszó.
Ölbe veszem, mint a fiamat, énekelek neki, még van kutyám, ne félj, már nincs sok hátra, többé nem fog fájni. Nagyon szeretlek, életem egyik legjobb döntése te voltál, bocsáss meg, nem tudok segíteni. Hangok fentről, a doki áll a teraszon.
Még nem, csak egy percet adj, még van kutyám, még az enyém vagy, nagyon szeretlek!
Ölben viszem fel, leülök vele a kanapéra, maradhat a kezemben?
Utoljára tekerik le a kötést a kanülről, hány milliliter a halál?
Ne, ne kérlek ne
A fecskendő a kanülhöz ér, egy nyüsszentés, összeszorulhatott a kicsi szíve, két lassú sóhajtás, feje a vállamra dől, mint a fiam, amikor elalszik. Alszik már ő is.
A halál, ebben a formában, nem félelmetes. Talán békés. Talán végleges.
Nagyon fáj.
Ölben viszem ki a kocsihoz, a teste meleg, puha, tónustalan, mintha aludna. Zokogok.
Ahogy kiszállok vele, a tüdejéből kiszökik a még benne lévő levegő, olyan, mintha szusszantana, ez még az ő hangja.
Kint, Tómalmon egy gödör. Nem akarom kiengedni a kezemből, hiszen még meleg, ő az én kutyám! A szemét nem hunyta le, minket nézett végig. Lefogom, hadd aludjon.
Melléteszünk egy teniszlabdát, betakarjuk egy pléddel. Hull rá a föld. Aludj jól.
Volt egy kutyám.

Szerda

Csak könnyek, semmi más. Csak a fiam ne vegye észre. Még itt van, érzem. A szomszéd macska úgy fúj, abban a magasságban, ahol ő lenne, mintha látná, visszafordulok, a szívem feldübörög, nincs ott semmi, de érzem, ő volt az.
Este, a semmiből, hatalmas szender bukkan fel a szobánkban, fekete, potrohán piros folt. Kedves elkapja, szétszedem a szúnyoghálót, kiengedjük. Visszaszáll a hálóra. A kedves elpöcköli, elrepül. Ő volt az?
Volt egy kutyám.

Csütörtök

Már nincs itt, érzem. Este, a fiam már alszik, ülök a gép előtt, Kedves jön fel, letesz mellém egy dobozt, először észre sem veszem. Benne valami kicsi, szőrös. Nem nem, zokogom, nekem nem kell másik kutya, én a Rizsát akarom, nem nem!
Kiveszem a dobozból, belesimul az ölelésembe, mint a fiam.
Később, már lent a konyhában, fekszik az ölemben, nem akar elmozdulni, ha leteszem, visszamászik.
Furdal a lelkiismeret, hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy két napja halt meg a kutyám, és máris egy másikat simogatok?
Rizsa.
Belém égett.
s o h a s e m fogom elfelejteni
volt egy kutyám



A kanült kivettük - ne vigye magával a betegséget.
A nyakörv sem került vissza rá. Ő már szabd kutyi, ha akar, visszajön majd hozzánk.
Meg foglak ismerni.

Nincsenek megjegyzések: