Szalmakalap és WC-papír

2012. május 7., hétfő

Állt a bejárati ajtó előtt.

Meleg, fülledt idő volt aznap. De nem bánta, már vágyott nagyon a napra, a megerősödő illatokra, még talán az izzadásra is. Korábban, még a hidegek idején, naponta eltervezte, hogy mit fog majd csinálni, ha itt az enyhülés. Most, hogy itt volt, már nem is tudta, hogy mit kezdjen vele. Az öregség, mint valami kellemetlen, de kitartó rovar, ott döngicsélt a fejében folytonosan, azt zsolozsmázva: minek?


Nem, nem akart meghalni még, az elmúlás gondolata rémítette, nem kapott tőle levegőt, kihűltek tagjai, szíve félrekalimpált, arra kényszerítve őt, hogy megálljon, könnybe lábadó szemét újra beélesítse, és úgy tegyen, mintha minden rendben volna. Kinek, minek színészkedett, nem tuda már, egyedül volt rég. Nem is emlékezett, milyen úgy igazán társaságban lenni, szociális kapcsolatai a felszínes, de udvarias eladó-vásárló csevegésre korlátozódtak. Néhanyapján egy-egy útbaigazítás, amit igyekezett szükségtelenül részletesen előadni, hogy meghosszabítsa a beszélgetést. Szánalmas, gondolta most szomorúan, hát nincs kihez fordulni??! Az időskor, a magány, és a múló idő gondolata nem hagyta el már, és a nyál megkeseredett a szájában tőle, szerette volna kiköpni, hogy megszabaduljon tőle, de nem merte. Így is eléggé visszataszító lehetek a fiatalok szemében, jutott eszébe, hihetetlen, hogy a saját fiatalsága milyen gyorsan semmivé lett. Számolgatta az éveket, próbált szépíteni, hogy valahogy kijöjjön: nem is olyan öreg még. De bárhogy is igyekezett, már nem tudta megcsalni önmagát.


Jó nyugdíja volt, megélhetési gondjai nem voltak, megtehette, hogy magára költse a pénzt, de nem lelte benne örömét, nem is érezte szükségét.


Egyszer, nem is olyan rég, elhatározta, hogy kicsinosítja magát, vett néhány szép ruhát, és az egyik kirakatban meglátta A kalapot. Csinos kis szalmakalap volt, rajta egy virágmintás szalaggal, amolyan nőies darab. Elképzelte, hogy olyan lesz benne, mint valami elegáns, angol dáma, aki éppen kiruccan egy kicsit egyedül, a maga örömére. A kalapot megvette, anélkül, hogy felpróbálta volna, majd otthon, az új ruhával... Ahol aztán kiderült, hogy rajta úgy áll, mintha egy szánalmas öregasszony lenne, aki nem akarja tudomásul venni, hogy eljárt felette az idő. Igen, keresű csalódás volt az ott a tükör előtt. Az új ruha bekerült a szekrénybe, hogy soha ne vegye fel többet, a kalapot ellenben hordta.


Praktikus volt, egy kis árnyékot adott a forróságban, nem érdekelte már, hogy milyen a külseje. Mindig az autóba tette be, hogy ne felejtse otthon. Ezt a kis autót nagyon szerette, nagy távolságokat tudott megtenni vele, a mobilitás illúzióját kínálva fel, hisz elmondhatta, hogy a csípője nem fájdult meg, pedig milyen messzire eljutott! De a napok ismétlődő egyhangúsága fárasztotta, saját magát sem bírta már elviselni. Főleg otthon, ahol valahogy a szagok felerősödtek, szipirtyószagom van, gondolta, meg pisaszag, istenem, milyen undorító szó is az inkontinencia, lenne vége már, lenne valaki, vagy én lennék más, legalább egy szomszéd, egy macska, főzni valakinek, köszönni minden reggel, hogyaludtál, kérszkávét, legyen vége már.



Elindult az autó felé, ma a parkba megyek, gondolta.
Nem is, inkább lennék újra fiatal.

0 megjegyzés:

 
manómanna - by Templates para novo blogger