Faun

2009. március 2., hétfő

Rebbenő tekintettel nézett előre – ahogy a vonat haladt előre, a nap stroboszkóp – fénye égette a retináját, le kellett hunynia a szemét, de úgy csak rosszabb lett. A gyorsan villózó narancsszín alakoktól szédülni kezdett, és közben agya ugyanolyan kajánsággal szállította elé a kínos képeket, mint eddig. Rosszkedvűen felsóhajtott, és fészkelődve igyekezett elűzni ezt a napok óta tartó, megállíthatatlan vágyat, ami úgy tört rá, mint valami bizarr, hirtelen roham, ami előtt csak leborulni lehet. Az elmúlt időben kénytelen volt együtt élni ezzel az érzéssel, ami néha csak olyan volt, mint amikor valaki pornót néz, és a teste reagál a sok hús látványára, ilyenkor még örült is neki, élveteg, faun-vigyorral az arcán figyelte az embereket, hogy vajon ki gondol most ilyesmire? Vajon kinek a feje fölött díszeleg a képzeletbeli kis gondolatbuborékban a „fasz” szó? Erre megint csak vigyorognia kellett, valószínűleg sokkal több embernek, mint azt feltételeznénk, jutott eszébe a cinkosok elnézésével. Az ember, amikor gondolatban szeretkezik, nem keresgéli a választékos szavakat. A vonat kiért a fák között, fellélegezhetett. Igyekezett a tájra figyelni, de jött megint egy roham, erősebb, mint valaha, a húsába vágott a vágy, teste megfeszült, elakadó lélegzettel próbált önuralma maradékaival arra figyelni, hogy ne vegye észre senki, hogy mi megy benne végbe. Aztán megadta magát, belezuhant egy pár másodperces, megrázó jelenetbe, ahol az illatok, ízek, érintések őrjítően valóságos volta olyan fantom-élvezethez juttatta, hogy kis híján felkiáltott, aztán vége is lett, hirtelen. Feleszmélve látta, hogy semmi sem változott a vonatban, az emberek úgy ülnek, mintha semmi se történt volna, az nem lehet, hogy nem vették észre! Az nem lehet, hogy nem hallottak semmit, hogy egyedül van ezzel a nevetséges, megalázó érzéssel, hogy nincs itt valaki, AZ a valaki, hogy csókolhassa, érinthesse, hogy szűnjön már meg végre ez a vágy, amely immár külön életet él a testében, ki -be jár, mint valami rossz szerető, aki minduntalan kielégítetlenül hagyja! Vajon AZ a valaki létezik a valóságban? Lehunyta a szemét, és a függők mohóságával igyekezett visszahozni az előbbi érzést, újra átélni, folytatni, tovább lépni, még mélyebben, a másikba, önmagába, feloldódni teljesen, hogy ne maradjon más, csak két test, akik keresik az utat azokhoz a pontokhoz, melyeken keresztül beáramolhat a végtelen, igen, ezt keresem, gondolta keserűen, hol lehet vajon ez a fantom bennem, miért nem akkor szabadul ki, amikor tényleg szeretkezni akarok, hát ez csak az agyamban működik, távol mindenkitől, a legtökéletesebb társas magányban… Engedd el magad, engedd el magad, suttogta halkan önmagának, de a képek már eltűntek, csak az emlékük maradt. Majd ha leszállok, gondolta, mindent másképp lesz.
Belül valaki kajánul felnevetett.





ha kutya lennék, azt szagolnám, melyik ujjnak van pina-szaga

1 megjegyzés:

donnaquijote írta...

Pézsma, ámbra, kasszia...Írásod ihlette az írásom. Számomra ez a biztos jel. Amikor a másik gondolatai, érzései úgy hullanak rám, hogy belé is hatolnak a lelkembe. Kívül voltak, ímé belülre kerültek. Új, friss tudássá, érzelemmé lesznek. Ez az igazi gazdagság. Ez történt most is.
Az írásod, mint a földet feltörő csíra, kipattanó rügy: nyers, erős, igaz! De vigyázz, mert érzékeny talajon kelt ki, gazzá ne váljon, el ne nyomják a bitang gyomok. (Most sikerült! Bátran, de óvatosan - a kettő nem ellentéte egymásnak.)

 
manómanna - by Templates para novo blogger