ValenTÍN

2011. február 10., csütörtök



12 évvel ezelőtt, emlékszem, álltam egy kicsit szocreálul berendezett szobában, ahol két telefon volt egymással szemben, és szagolgattam egy kötött férfipulcsit. Amit akkor (még) egy fiú viselt. Nagyon jó illata volt: a Crisp Winter nevű, kábé 300 Ft-os dezodor, amit a piacon lehetett venni, asszem. Azt mondják, az orrunk megszagolja, hogy ki az igazi. Hát, lehet benne valami, végülis.
A pulcsi még mindig megvan, a gazdája is, immáron anyakönyveztettük egymás iránti hajlamainkat - ráadásul duplán, van egy német, meg egy magyar is, és közben felnőttünk, szinte észrevétlenül.
Akkoriban még nem volt divat a február eleji, rózsaszínes, szívecskés, cukrozott taknyos őrület, és mi mégis boldogok voltunk. Nem kellett ünnep, hogy tudjuk: szeretjük egymást. Aztán persze mi is betörtünk, jöttek a csokik, meg más apróságok, de valójában egyikünk sem érezte annyira fontosnak. Sokkal jobb csak úgy meglepni a másikat, nem kényszerből, meg birka-ösztönből. Persze, az is jó, ha valaki nagy csinadrattás, pezsgős-kaviáros, rózsás, meg mittom én, milyenes napot tart: egészségére, csak nekem ne legyen kötelező.
Az elmúlt 12 év alatt sok minden történt velünk, de a lényeg, azt hiszem, nem változott: szagolgatás ide-oda, az utána következő, tartalmas (!) beszélgetés azóta is tart. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, és még mindig kíváncsiak vagyunk a másikra. Talán, ilyen egyszerű... talán, ez a legnehezebb.

S a mondandóink csak sokasodnak: ehhez íródik az új blogom , ami annak a bizonyos harmadiknak az érkezése körül forog, kicsit eltérve a megszokottól.

0 megjegyzés:

 
manómanna - by Templates para novo blogger