Ecce homo/home-less

Ezernyi léptek koptatta flaszter, rágóguminyomok, szar-és pisaszag. Fél négyzetméter a világ.
A házak falán az ismerős repedések kitartóan nőnek föl, az ég felé- ide még a nap se süt le, úgy, mint azoknak, ott fent… A homályban átderengenek a jólét képei, autók, teli bevásárlószatyrok, lyuk nélküli cipők, melyek színei illenek a táskához. Csak tekintetek nincsenek. A modern emberek már úgy jönnek a világra, hogy nem tudnak lefelé nézni, szemgolyóik csak előre merednek, rohannak, hogy le ne késsenek az életükről. És a szaguk! Az ammóniától elbágyadt orrszőrök zavarodottan fedezik fel az indulat, düh, türelmetlenség szagát. Néha az elhaladó léptek olyan erőszakot hoznak magukkal, hogy össze kell gömbölyödni, hogy észre ne vegyenek, ne lélegezz, ne mozdulj, bántanak!
Néha fiatalok jönnek, a hatalmasak, ők nem öregszenek, ők nem lesznek kiszolgáltatottak sosem, van egy darab műanyaguk, ami pénzt ad nekik, van erő az izmaikban, és ők bántanak, tényleg bántanak, a vér a kutyaszar mellé fröccsen, zaj van, röhögés, szitkok, aztán csend… senki se szól, semmi se mozdul, és vége is. Csend.
Már nem is lehet emlékezni, hogy milyen tapintása van a mosogatószivacsnak, ahogy habzik a meleg vízben, siklik a tányéron---
Újabb nap reggele. Nézz fel, nézd őket, mennek, talán épp egy új munkahelyre, egy új szerelembe, megcsalnak, megcsalatnak, nevetnek, ürítkeznek, kezet mosnak, tiszta asztal lapját simítja kezük, vajon ők is emberek még? Körmük alatt csak a civilizáció kosza, arcuk nem torz, szemüknek fehérje van, kezükben kulcs, ami vezet valahová, vajon ők is meghalnak majd?
Aztán jön egy reggel, AZ a reggel, az üresség középről elkezd haladni az agyba, minden egyes nappal jobban és jobban, a cipőkoppanások már nem számítanak, a szagok megszűnnek, a színek elhalványodnak, a szemgolyó már nem tud felfelé nézni.

Lépj át önmagadon!

L é p j á t r a j t a m.