Fél éves statisztika

4 fog- dupla annyi, mint fül.
Egy vese.
1224 db pelenka.
4 zsáknyi kinőtt ruha.
1 db kinőtt babakocsi.
213 lenyelt bazmeg.
25 kimondott.
22 féle becézet.
4 db nagyszülő, ebből kettő frissen készült.
0,05 dkg orrból kibányászott fikusz.
0,2 dkg levágott köröm.
Negyed liter elcsöpögtetett nyál.
Fél liter visszabukott anyatej.
6 oltás.
728 db puki, 20%-a fing.
7 db alma, 4 db barack, 3db babkeksz.
6 db apalepisilés, 12 db anyalepisilés, 2 db apaösszekenés kakával - ebből egy teljes tenyér.
785 autóval megtett km.
4 m hordozókendő.
1 db névnap.
4420 gr plusz.
21 cm plusz.
5640 db fénykép.
176 db túlkorán felkelés.
174 db fürdés.
Egy esküvő.
Kettő db babalátogatás, + egy a pocakban.
12 db minketlátogatás.


182 nap boldogság.
262080 perc Soma.



Az adatok hitelességét nem szavatoljuk.

ValenTÍN

12 évvel ezelőtt, emlékszem, álltam egy kicsit szocreálul berendezett szobában, ahol két telefon volt egymással szemben, és szagolgattam egy kötött férfipulcsit. Amit akkor (még) egy fiú viselt. Nagyon jó illata volt: a Crisp Winter nevű, kábé 300 Ft-os dezodor, amit a piacon lehetett venni, asszem. Azt mondják, az orrunk megszagolja, hogy ki az igazi. Hát, lehet benne valami, végülis.
A pulcsi még mindig megvan, a gazdája is, immáron anyakönyveztettük egymás iránti hajlamainkat - ráadásul duplán, van egy német, meg egy magyar is, és közben felnőttünk, szinte észrevétlenül.
Akkoriban még nem volt divat a február eleji, rózsaszínes, szívecskés, cukrozott taknyos őrület, és mi mégis boldogok voltunk. Nem kellett ünnep, hogy tudjuk: szeretjük egymást. Aztán persze mi is betörtünk, jöttek a csokik, meg más apróságok, de valójában egyikünk sem érezte annyira fontosnak. Sokkal jobb csak úgy meglepni a másikat, nem kényszerből, meg birka-ösztönből. Persze, az is jó, ha valaki nagy csinadrattás, pezsgős-kaviáros, rózsás, meg mittom én, milyenes napot tart: egészségére, csak nekem ne legyen kötelező.
Az elmúlt 12 év alatt sok minden történt velünk, de a lényeg, azt hiszem, nem változott: szagolgatás ide-oda, az utána következő, tartalmas (!) beszélgetés azóta is tart. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, és még mindig kíváncsiak vagyunk a másikra. Talán, ilyen egyszerű... talán, ez a legnehezebb.

S a mondandóink csak sokasodnak: ehhez íródik az új blogom , ami annak a bizonyos harmadiknak az érkezése körül forog, kicsit eltérve a megszokottól.

Summa Summarum

A tavalyi évben...

- kipróbáltam, milyen két munkahelyen dolgozni. És kiderült, hogy működik, főleg, ha leszokom arról, hogy a kettőt összehasonlítgassam.
- Sokadszorra elhatároztam, hogy többet fogok mozogni, amiből persze nem lett semmi, a mérhetetlen lustaságom miatt,
- többször méla undorral állapítottam meg, hogy milyen punnyadt és puhos vagyok, ami a fentiek következménye,
- éppen ezért bizonyos ruhadarabjaim nem keülhettek elő a szekrény sötétjéből.
- Áprilisban, egy napfényes délutánon megfogant a gyermekünk,
- amit abban a pillanatban mindketten sejtettünk,
- és májusban bizonyosságot is szereztünk róla.
- Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni.
- Egy éves házasok lettünk,
- és ezt Spanyolországban ünnepeltük,
- ahol energiáink egy része a baba és a hordozója miatti aggódással telt,
- miközben én heroikus és magányos küzdelmemet vívtam a hányingerrel.
- Mindketten megkönnyebbültünk, amikor hazaérvén kiderült, hogy minden rendben van.
- És innentől kezdve az év a várakozásról szólt, amiben egészen új érzéseket ismertem meg, és megint tanultam valamit önmagamról.
- Nevezetesen azt, hogy bár jobban bírom a gyűrődést, mint gondoltam, a bennem lévő megfelelési kényszer (tökös csaj vagyok), sok esetben megnehezíti a dolgomat.
- Megtanultam, hogy változatos testrészeim, amiknek eddig nem is voltam tudatában, tudnak úgy fájni, hogy ne tudjak aludni éjszaka,
- és közben arra törekedtem, hogy ezt a Kedves ne vegye észre.
- Emiatt egyre csendesebben tudok felkelni az ágyból éjszaka.
- És, bár valóban megy a két munkahely együtt, kiderült az év végére, hogy azért nagyon-nagyon fárasztó is.
- Amiből levontam a következtetést, hogy legközelebb elmegyek szabira a szülés előtt.
- Szorongtam, féltem, dühöngtem a kórházak és a szülés miatt,
- majd elengedtem mindezt, és nem maradt más, csak a készülés az elkövetkezőkre.
- Azt hittem, hogy a babaszoba sosem készül el, de végülis időben meglett,
- és aminek örülök, hogy sikerült elkerülni a szokásos édibédi-cukkermukker elemeket.
- Megismertem egy más, jobb orvos-beteg kapcsolatot, ami tényleg a bizalmon és kölcsönös tiszteleten alapul.
- A karácsonyra alig tudtam koncentrálni, annyira a baba érkezése foglalkoztatott,
- de közben reménykedtem is, hogy nem szenteste fog kibújni, mert az szívás, hiszen olyan, hogy dupla ajándék, nincs.
- Szilveszterkor, éjfélkor, mély önsajnálatban egyedül ültem a fürdőszoba padlóján a kutyával az ölemben, hogy ne hallja a tűzijátékot, és ne őrüljön meg, miközben a Kedves dolgozott.
- Másnap már éreztem, hogy szülni fogok.

És ez így is lett.

Mert az új évben

valami olyan komplex, mindenen, - hiten, félelmen, féltésen, örömön, törődésen, bizalmon - átívelő élményben volt részem, amire nagyon nehezen találok szavakat, és amitől sokkal-sokkal több lettem, mint azt bármikor is gondoltam volna. Egy olyan szintre léptem a szeretetben, ahol az én nem számít, és ahol átértékelődik minden, miközben minden egyes nappal bővül, színesedik a skála, amit érzek. És közben azt is megtanultam, hogy az ösztöneim mindig megmutatják majd a helyes irányt, amikor az értelmem bizonytalan. Megtanultam átadni magam valami felsőbb erőnek, már nem kérdezősködök, nem akadékoskodok, elengedtem mindent, ami útjába áll, sodródom az áramlattal, miközben nem vagyok kiszolgáltatott.

Mert az új év második napján megszületett a kisfiam.

2010 volt

Honnan tudod, amikor kezdődik egy új év, hogy milyen lesz? Felkészül a tested-lelked a változásra, ha az a küszöbön áll? Vagy azért történik meg, mert kinyitottad azt a bizonyos kaput? És ha tudnád a választ, kevésbé félnél?
Babonás vagy? Akkor ne egyél csirkét, főzz viszont lencsét, és egyébként is: nagyon vigyázz, hogy mit csinálsz az első napon.

Még sosem töltöttem egyedül az új év első perceit, panaszkodnék, aztán rájövök, hogy nem is vagyok egyedül: csak le kell néznem a pocakra. És különben is: mit számít, hogy mikor bontja meg az ember a melóból hazatérő Kedvessel azt a kölyökpezsgőt? Egy órával előbb, vagy később, nem érdekes. A legfontosabb kérdés úgyis az, hogy mikor érkezik az a valaki, akit már tavasz óta nagyon várunk.
Békesség legyen.


A fotót köszi Tibunak.

Ádvent macskákokkal

Bár múlt hét végén még háborogtam, hogy mennyire zavar, hogy a bevásárlóközpontokban már megtámadnak a karácsonyi zenékkel meg dekorációkkal, de a hideggel és a tegnapi, kevéske hóval megérkezett az én ünnepi(es) hangulatom is.
Úgyhogy neki is álltam az adventi koszorú készítésnek, annak is a hard változatának, két macskával nehezítve.

A drága Bogyó, ugye, mérhetetlenül kíváncsi minden újdonságra, és sajnos, észre is vesz minden változást. Tehát, amikor megjelent a koszorúalap, tele friss, jó illatú fenyőgallyakkal, akkor azt persze milliméterről milliméterre át kell szaglászni, nehogy elmulasszon akár csak egyetlen információt is - mindezt természetesen az asztal tetején, és még természetesebben azokkal a sáros tappancsokkal, amikkel az előbb még kint tapicskolt az olvadó hóban. Közben persze van egy-két dolog, amit a termetes valagával le lehet verni. Ilyen apróságok, mint egy váza..



A drága Marci, pedig, akinek az ideje most jön el majd igazán, kivételes érzékkel jelenik meg akkor, ha szalagok kerülnek elő, amivel díszíteni, vagy csomagolni akarok. Először csak elém ül, olyan ártatlan pofácskával, élénk érdeklődést mutatva a munkám iránt. Aztán támadásba lendül, megragadva a szalag egyik szabad végét, azon igyekezve, hogy vagy szétrágja, vagy a körmeivel szétszaggassa. Néha beakasztja a körmét, és akkor szintén érdeklődő fejjel nézi, ahogy rángatom a cuccost, ahogy ki akarom szedni a mancsából.



Egyébként sem értem, hogy miért nevezik a macskákat bársonytalpúnak. Inkább sársotalpúnak kéne nevezni őket. Ha véletlenül kint nincs mocsok, akkor még mindig ott a mentő ötlet: a mosogatón való sétálgatás, ahol biztos van egy kevés víz, amibe beletapicskolva máris maradandó nyomot lehet hagyni a lakásban.
De a koszorú elkészült. Amikor kivittem a teraszra, hogy a hó maradékával a háttérben lefényképezzem, a Bogyónak ebben a formájában is meg kellett szagolnia, hogy a nyomai ott legyenek a képen, ezáltal is rontva az amúgy is gyenguszka kompozíción. Meg kéne tanulni fényképezni, na.

Baba a pocakban, cica a pocakon

Mikor még eszedbe se jut, hogy gyereket szeretnél:

"- Mi lesz a kutyával, meg a macskákkal, ha terhes leszel?"
- Mi lenne, kidobom őket az utcára a csába.

"- Nem félsz, hogy elkapsz valamit a macskától?"
- Nem.

Mikor megfogant a baba:

"- Nem lesz a kutya nagyon féltékeny a babára?"
- Dehogynem. Valószínűleg az első óvatlan pillanatban kilopja majd a kiságyból, és elássa a kertben. Rivális kiküszöbölve."

"- Majd a macskákkal vigyázni kell, mert ráfekszenek a baba arcára!"
- Hát igen, aki egy kicsit is ismeri a macskákat az tudja, hogy ez milyen veszélyes. Mert ugye a macskák szeretnek marha kényelmetlenül feküdni mindenhol. Pl. egy baba feje elég kényelmetlen lehet, valahogy nem eshet jó fekvés rajta.

"-Majd jól el kell ám zárni az állatokat a babától."
- Hát most úgy tervezem, hogy úgy 5 éves koráig nem is láthatja őket.

Ősz

A kedvenc évszakom.
Persze, a narancs-fényes, aranyló leveles, krizantémos része nagyon szép, de én szeretem azt a ködös, esős, taknyos időt is, amitől mindenki más depressziós lesz. A levegőnek ilyenkor súlya van, a fák levelein vibrál a pára, és az egész olyan sejtelmes lesz.







Jó sétálni a napsütésben, avarillatban, keresgélni a szép leveleket, gesztenyéket, de az is örömmel tölt el, hogy ilyenkor érik be egy csomó gyümölcs, ami kiváltja nálam az elrakóreflexet... Most legutóbb mustban eltett birsalmát csináltam, még ugyan nem kóstoltuk meg, de szerintem jó lesz. És hát a nagy kupac, sárgás, ragacsos-szőrös almákat szagolgatni maga a gyönyörűség. Megpucolni kevésbé, dehát ez van.
Na és a sütőtökkrémleves, a sült gesztenye, és pont ma vettünk a kedvenc zöldségesünknél nagyon szép kelbimbót.
Persze a legjobb az lenne, ha lenne egy parasztházunk, abban egy igazi, klasszikus spejz, ahová a befőttek és savanyúságok mellé fel lehetne akasztani a jó kis házi szalonnát, kolbászt, dehát ez még várat magára. Addig is: megyek, bekapcsolom a sütőt...