Úton

Milyen hosszúnak is tűnik az út három óra vonatozás után a metró egyik (majdnem) végállomásától a másik (majdnem) végállomásáig! És persze ilyenkor mindig megszegem az írtalan szabályt: ránézek az emberekre, és akkor sem fordítom el a fejem, ha találkozik a pillantásunk. A mostani föld alatti utazásom a hajak jegyében telt: velem szemben egy nagyon szép lány ült, gyönyörű hajjal. Az az igazi szőke, hosszú, a végénél kunkorodik olyan angyalszerűen, és fényes, világosabb csíkokat szívott bele a nap meg a szél. Ez a lány végig lehunyt szemmel ült, az arcán valami békés derűvel - talán boldogsággal? - kellemes látvány volt.

Aztán az idős nénik: sohasem értettem, hogy miért érzik úgy a nők hatvan felé közeledve, hogy le kell vágatniuk a hajukat rövidre, és bedaueroltatni. Értem én, hogy akinek kevés a haja... de nem mindenkinek az! Szerintem nem nagyon van olyan ember a földön, akinek jól állna, legalábbis ne öregítené a kelleténél sokkal jobban.

Majd a fiatal srácok a trendi (gyűlölöm ezt a szót) frizkóval, arcba fésülve, nem számít, mennyi ragya van a bőrön, a vége kicsit kikunkorodik, de csak annyira, hogy kiemelje az acélpattanást (piercing). Eszembe is juttatták, hogy volt egy hosszúhajú-pasis időszakom, azért az jó volt. Érdekes volt félméteres hajszálat találni a szekrényemben tudván, hogy az nem hozzám, hanem egy férfihez tartozik, de végül (ez is) múló szeszély volt.

Hazaértem végül. Otthon már csak a tükör várt, meg a kunkorok, meg göndörök és csigák a fejemen. Örülök, hogy ilyen a hajam. Gyárilag, szériatartozék volt.